Shock!

Kellemetlen meglepetést jelent az új Rob Zombie album, pedig a zenébe öntött trash-horror pápája eleve magasra srófolja az elvárásokat a címválasztással. Ugyebár a Hellbilly Deluxe volt 1998-ban az a debütáló anyag, amivel az énekes egyértelműen bebizonyította, hogy szólóban, a White Zombie többi tagja nélkül is életképes: csak az Államokban több mint 3,5 millió ment el belőle, és végleg stabilizálta is Zombie státuszát a szupersztárok között.

Maga Rob azzal indokolja az új album folytatás-jellegét, hogy minden bizonnyal ez az utolsó hagyományos formátumban is napvilágot látó lemeze, és mindenképpen valami nagy durranással akart búcsúzni a CD-korszaktól. Ezt önmagában el is lehet fogadni, pláne, hogy a dizájn és a külcsín most is tökéletesen hozza a kétes értékű véres-beles horrorok minden szükséges látványelemét. Maga a zene azonban mélyen alulmúlja a várakozásokat, és ez baj.

A cím senkit se tévesszen meg, a Hellbilly Deluxe 2 nem a '98-as lemez újraírt változata, sőt, igazából direktben nem is érzékelni túl sok áthallást a két anyag között. Ez itt egyszerűen csak egy következő Rob Zombie album a sorban, és kész. Rajta van minden összetevő, ami a horrorgyáros cirkuszosra csak jellemző, a dalok szempontjából azonban erős visszalépést érzek az előző lemezekhez képest. Nem az a gond, hogy Rob megint súlyosabbra vette a figurát az elég nyíltan hagyományos rockos Educated Horses-hoz képest, nem is az, hogy a cím dacára nem kanyarodott vissza az első Hellbilly Deluxe elektromosabb vonalához. Egyszerűen csak olyan benyomást kelt az egész album, mintha hegybe hordta volna az összes rá jellemző klisét, hogy aztán azokat mindenféle alaposabb átgondolás nélkül a piacra dobja. Néha olyan érzése támad az embernek, mintha valami kiadatlan demókból álló gyűjteményt hallgatna, amik nem is ok nélkül maradtak annak idején a páncélszekrény legmélyén...

Mindez azért is meglepő, mert Zombie ezúttal nem egyedül, hanem turnécsapatával közösen dolgozott a nótákon, ott meg ugye John „John 5" Lowery a gitáros, aki távolról sem számít elveszett figurának, ha dalszerzésre kerül sor. Ehhez képest a végeredmény határozottan vérszegény. A stílus persze összekeverhetetlen, szimpla ütemekre épülő súlyos rockzene ez, ami a '70-es évek sokkmestereinek – Alice Cooper, KISS és a többiek – munkásságában gyökeredzik, noha Zombie elég jól álcázza ezeket a hatásokat. A White Zombie-ból hozott indusztriálisabb megközelítés ma már nem nagyon jellemző, a prímet Tommy Clufetos váz-szerű, kalapálós dobolása és John 5 csontszárazra, nyersre torzított riffjei viszik, no meg persze Rob kántálós hangja. Ilyen-olyan zajok, effektek persze feltűnnek itt-ott, de nem dominánsak.

Sajnos már a lemez indítása sem túl meggyőző, sem a Jesus Frankenstein, sem a Sick Bubble-Gum nem rejtik magukban azt az extra töltést, amit az ember várna. A Demon Speeding vagy az American Witch annak idején letépték a hallgató fejét, ezek meg csak úgy elmennek a fül mellett... Az első single-nek választott What? még súlyosbítja is a helyzetet roppant idegesítő, gagyi szintetizátoros díszítéseivel, és a folytatás sem sokkal erősebb. Egymás után sorjáznak a védjegyszerű, ám minden különösebb ihletet nélkülöző zöngemények, a filmbejátszások, a nyögő-sikoltozó csajok, csak úgy hemzsegnek a lemezen a vérfarkasok, vámpírok, zombik és egyéb éjszakai lidércek, de egy-két pillanatot leszámítva leginkább üresnek tűnik a műsor. Az első ilyen kivétel a hatodikként érkező Virgin Witch, amiben John végre előkap egy kellően vérbő, gonosz riffet, hogy ne csak valami átlagos döngöléssel vagy sikamikával támogassa meg Rob kriptaszökevény előadásmódját, mint addig. Tetszik a Burn is, amiben szintén kiemelkedően jók a gitártémák a lemez többi dalához képest, és a kísértetiesen hipnotikus, lassabban hömpölygő Cease To Exist is hozza azt, amit egyébként elvárna az ember Robtól. Azt viszont baromira nem értem, hogy az egyébként szintén pofás záró The Man Who Laughs-be miért kellett beleszuszakolni egy dobszólót, amibe aztán Clufetos barátunk hosszú percekre bele is gabalyodik. Még ha legalább jó lenne... A hangzáskép is fura, a puritán megközelítés néha olyan benyomást kelt, mintha valami össze-vissza tákolt, toldozott-foldozott albumot hallgatnánk. Rob alighangját is nyugodtan lehetett volna színesíteni egy kicsit, mert néhol elég fárasztóvá válik, és ez újdonság. Az eddigi albumokon a dalok ereje simán feledtette Zombie torkának egysíkúságát.

Én is szeretem a rossz horrorfilmeket, ez azonban nem jelenti azt, hogy egy lemeztől is elegendőnek tartom a C-kategóriás színvonalat. Nem olyan vállalhatatlanul szar ez az album, mint mondjuk az utolsó Prong volt, de simán van annyira ötlettelen és céltalan, mint a tavalyi Marilyn Manson. Nem számítottam rá, hogy éppen Rob Zombie okozza majd az év első komoly csalódását, de sajnos ez a helyzet.