A miskolci Rotor igazi veterán banda, kövület, dinoszaurusz, ahogy tetszik, és csak azért nem nevezem őket kultbandának, mert Magyarországon vagyunk, ahol ez a fogalom kevéssé értelmezhető. A csapat 1982-ben alakult, Szentesi Janó énekes és Ferenczi László régen szóló-, most basszusgitáros ott bábáskodtak a hazai heavy metal születésénél, lemezt azonban csak a rendszerváltást követően, 1991-ben tudtak kiadni.
Akkor már késő volt, országos ismertségre nem sikerült szert tenniük, de a zenekar mindenesetre nem adta fel, folyamatosan léteztek, és bár jelentek meg különböző kiadványaik, összességében elég keveset lehetett hallani róluk.
Mivel több olyan ember is igen nagyra értékelte ezt a lemezt, akiknek a véleményére alapesetben adok, őszintén kíváncsi voltam, mit nyújt az Acélba zárva, és eleinte baromira nem tudtam mit kezdeni a nagy lelkesedéssel. Aztán egy kis idő után rájöttem, hogy léteznek zenék, amiket igazából teljesen felesleges kiragadni a saját korukból. A tradicionális heavy metal persze abszolút időtlen stílus, a rotori értelmezésben azonban mégis olyan, amit azzal együtt kell nézni, hogy mi van mögötte. Vagyis ez itt nem pusztán egy a sok heavy metal lemez közül, hanem ott húzódik a háttérben az a rengeteg évnyi reménytelen szenvedés a legmocskosabb művházakban és patkánylyukakban, meg úgy általában az az egész korszak, amikor a szegecses bőrdzseki meg a hosszú haj még rendhagyó, sőt, gyanús dolognak számított, a riff szót maguk a hazai zenészek sem ismerték, lemeze pedig csak annak lehetett, akinek Erdős doktor engedte. Vagyis aki ott volt az itthoni fémzene hőskorszakában, amikor a Pokolgép, a Stress, a Sámán és társaik számítottak a nagy magyar neveknek, garantáltan rokonszenvet érez majd a Rotor iránt. Hiba úgy tekinteni erre a lemezre, mintha mondjuk egy fiatal, huszonéves tagokból álló csapat adta volna ki, ugyanis csak a zenekar múltjának ismeretében lehet értékelni.
Én későbbi generációba tartozom, mint a fent említettek, kifejezett nosztalgiát tehát már csak az életkorom miatt sem érezhetek a korszak iránt, így a lemez gyermekbetegségei mellett sem tudok elmenni bizonyos régi szép emlékek miatt. Ugyanakkor a műfaj esküdt ellenségének kell lenni ahhoz, hogy valaki ne hallja: a Rotor abszolút érzi ezt a zenei világot. A kellemesen régisulis riffek, az ízes szólók, a tradicionális vonalú dalfelépítések mind-mind abszolút őszintén és gördülékenyen jönnek a kezük alól, és persze mindent hallottunk már, amit itt felsorakoztatnak, de akkor is jól játszanak, a lemez pedig szépen szól, főleg magyar szinten. Talán a puffogós dobsound (ez a mániám) lehetne egy kicsit erőteljesebb, de a gitárok hangzása tényleg visszarepíti az embert 20-25 évvel ezelőttre, abba a korszakba, amikor olyan albumok jelentették az abszolút etalont, mint a Defenders Of The Faith vagy a Metal Heart, és maguk a nótaalapok is ezt az érát idézik meg teljesen természetes módon.
A speciálisan magyar bukét az ének és a szövegek adják, és ez az a tényező, ami miatt nem vagyok lelkesebb, ahhoz ugyanis tényleg ott kellett volna lennem a régi szép időkben, hogy az e fronton tapasztalható, hogy is fogalmazzak, furcsaságoktól el tudjak tekinteni. Az ének és a vokálok számos helyen egyszerűen hamisak, ez pedig nem az a műfaj, ahol az ilyesmi ne lenne zavaró. Szentesi Janó tipikus magyar metal énekhang, vagyis amellett, hogy hajlamos az enyhén csűrdöngölős dallamokra, van az előadásmódjában valami erősen civil jelleg is, amit csak még jobban kidomborítanak a prozódiai, ritmikai hibák: egy csomó helyen egyszerűen nem passzol egymáshoz a zenei alapok és a szövegek ritmusa. És ha már a szövegeknél tartunk, ezekkel bizony sokszor még poénra véve sem nagyon lehet mit kezdeni, akkor sem, ha maga a csapat sem gondolja őket teljesen komolyan. A Metálgócra talán még maga a nagy Joey DeMaio is tanácstalanul pislogna...
Zenei szempontból egyébként egységes a lemez, egyedül a lírai Még mindig lóg ki a hol acceptesen középtempós, hol speedelősebb dalok közül, itt egyenesen republicos felhangokat vélek felfedezni, ami úgy önmagában is vérfagyasztó, de egy heavy metal albumon különösen az. A 77 perces lemezhossz is mindenképpen túlzás, még ha ebben két régi Rotor dal újravett verziója is benne foglaltatik, és ha már a banda nem figyelt oda arra, hogy a borítóra ne kerüljenek helyesírási hibák, igazán megtehette volna ezt valaki a kiadónál (lásd például mindig hosszú í-vel, ráadásul dalcímben, többször is – tudom, hogy a zene a lényeg, de ez akkor is ciki).
Vagyis ne kerülgessük a forró kását, bőségesen akadnak itt problémás dolgok, jóval több annál, mint amit a magam részéről üdvösnek tartok, de az Acélba zárva tényleg a csapat negyedszázados múltjának fényében értékelendő. A Rotor a maga nemében tényleg igazi unikum, hitelességük és elhivatottságuk nem kérdőjelezhető meg, vagyis ha régen te is ott villáztál műbőrdzsekiben a körcsarnokos Pokolgép bulikon, és máig legmegbecsültebb kincseid között tartod számon a régi Ossian demókat, hallgasd meg őket.
