Kellemes meglepetésként érkezett a The Shadow Inside, a hatodik Sadus-nagylemez, hiszen a kíméletlen thrash metalban utazó, kultikus csapat 2006-óta nem nagyon csinált semmit. Bár hivatalosan sosem oszlottak fel, már az akkor megjelent Out For Blood is egyfajta visszatérésnek volt tekinthető, hiszen kilenc évvel követte az Elements of Angert, most pedig még hosszabb idő telt el, szinte tetszhalott állapotban. Igaz ugyan, hogy 2015-ben kijött a Live In Chile koncertanyaguk, de ez a 2005-ös élő DVD-jük hanganyaga volt, azaz igaz újdonság bő másfél évtizede nem érkezett tőlük. Tavaly aztán végre megtört a jég, hiszen digitálisan kihozták az It's The Sickness dalt, idén november közepén pedig már a teljes új lemezanyagot is kézbe lehetett fogni.
A The Shadow Inside pedig nemcsak azért tekinthető ismét új kezdetnek, mert tényleg szinte a semmiből tértek vissza vele, hanem azért is, mert ez az első anyag, ami már Steve DiGiorgio basszusgitáros-fenomén nélkül készült. Mindez pedig azért különösen érdekes, mert a Sadusban sosem volt még tagcsere az 1985-ös megalakulás óta. A felállásban eddig mindössze egyetlen változás volt: 1994-ben, Rob Moore gitáros kiválásával trióvá olvadtak, most pedig tovább csappant a létszám, hiszen a 2015-ben lelécelő DiGiorgio helyére nem érkezett senki. Darren Travis tehát ezúttal az ének és a gitározás mellett még a bőgőzést is magára vállalta a stúdióban, míg a dobokat ugyanúgy Jon Allen ütötte fel, ahogy eddig mindig. A jövőben azért nyilván muszáj lesz valakit bevenni harmadiknak, felteszem ugyanis, hogy turnézni is szándékoznak. Merthogy bizony a The Shadow Inside-ot kár lenne hagyniuk elsikkadni.
A nyitó First Blood még kissé meghökkentően kezdődik, lévén úgy indul, mintha a Crimson Glory Lost Reflectionjének továbbgondolása lenne, majd heroikus heavy metalba vált át, ami még mindig több mint furcsa egy Sadus-lemezen. Két percnél aztán végre megérkezik az igazi Sadus-sound, innentől kezdve pedig pontosan azt is kapjuk a 47 perces, tízszámos korongtól, amit a csapattól várhatunk. Anno a hőskorban nyaktörő sebességgel elővezetett, ultra-agresszív thrash metaljukól voltak híresek, és ugyan később azért beférkőztek náluk is a középtempók a képbe, összességében még mindig szeretnek rátaposni a gázpedálra. Viszont az ellentmondást nem tűrő hangszeres tudás mellett az is letagadhatatlan, hogy az évek során dalokat írni is megtanultak, így hiába söpör végig a hallgatón egy-egy anyaguk forgószélként, mindegyiknek önálló karaktere van.
A Sadus tehát mindig is tudott megjegyezhető, fogós dolgokat illeszteni a magas bpm-en elővezetett darálásba, és szerencsére ez ezúttal sincs másként. A nyitó, fentebb már említett, a tempót folyamatosan váltogató, csaknem hétperces játékidejével már-már epikusnak is nevezhető First Blood például kapásból király, de az sem lehet kérdés, hogy az It's The Sickness is kifejezetten jó választás volt felvezetőként, lévén ez az egyik legfogósabb cucc az új lemezen. Remek a Pain is, ha már felemlegettem a középtempókat az imént, a Ride The Knife-ot slayeres hangulatot árasztó gitárvijjogásai teszik különlegessé, az Anarchyban a produceri teendőket is ellátó Juan Urtega mélyebb vokalizálása alkot király elegyet Travis jellegzetes, dühös goblin énektémáival, a No Peace-ben meg a Possessed-gitáros Claudeous Creamer ereszt meg egy fasza gitárszólót. A sort pedig folytathatnám gyakorlatilag az összes dalra kitérve, hiszen mindegyikben van valami, ami miatt kiemelést érdemelne.
Ahelyett viszont, hogy tételesen végigmennék a lemezanyagon, legyen elég annyi, hogy ha valaha szeretted a Sadust, a The Shadow Inside-ot is imádni fogod. Ha pedig sosem hallgattad őket, de érdekel a thrash metal egy szélsőségesebb változata is, mindenképpen ismerkedj meg a csapattal. Kezdésnek a The Shadow Inside tökéletes is lesz, hiszen atom hangzással, korszerű formában mutatja be ezt a patinás és az undergroundban méltán kultikussá érett bandát.
Hozzászólások