Shock!

Közeleg az évvége, így ideje letudni a restanciáinkat, amelyeket persze az olvasók is elég szorgalmasan – és teljesen jogosan – a képünkbe szoktak dörgölni a kommentekben. Ezek közé tartozik a hazai Salvus új lemeze is, amely még év elején jött ki, mégis csak most jutottam el odáig, hogy megemlékezzek róla. De végső soron jobb később, mint soha... Főleg, hogy az album minden kétséget kizáróan az eddigi legjobb produkció a bandától.

Az annak idején Szegedről elstartolt, de ma már minden ízében budapestinek számító csapat a legutóbbi Önharcképhez képest még letisztultabb, még céltudatosabb képet mutat. Bekategorizálni továbbra sem igazán tudom őket, ami tök jó: modernnek modern, metalnak metal, viszont amellett is nagyon dallamos meg könnyen fogható, hogy maga a muzsika egyébként sosem volt náluk magától értetődő, és most sem az. E csavar mibenlétét nehéz lenne érzékeltetni – progosnak nem nevezném a zenét, mert ehhez a jelzőhöz annyi minden tapad, hogy könnyen félreviheti a fantáziát, de egyfajta intellektuális megközelítés még a dinamikus, zúzda riffek között is tetten érhető, ami ráadásul ebben a formában másokra nem is igazán jellemző itthon. Az érdekes képekkel, elvontabb témákkal, továbbgondolható sorokkal teli szövegvilág is csak ráerősít erre – némi szájhúzás mellett teszem hozzá, hogy ez valószínűleg hozzájárul a banda szűk ismertségéhez is.

Tulajdonképpen még egyértelmű párhuzamokat sem egyszerű mondani erre a zenére. Elsődlegesen európai ízű, modernebb metalos megoldásokból és klasszikus, illetve 21. századi hard rockos elemekből építkeznek, de valahogy mégis egységes az összkép. Így adódik, hogy simán megfér egymás mellett a lemezen az Átszálló melodikus, leállós betétekből kibontott metalja meg a Méltatlanok jutalma tempós, itt-ott kissé nordikus beütésű, dallamos neothrash-zúzdája. A Vándor útlevelére húzása hallatán pedig az Alter Bridge ugrik be az embernek, és még a szólónál is Mark Tremonti képe rémlik fel a lelki szemek előtt. De mint mondtam, általánosságában ez a három kiragadott momentum sem jellemzi az anyagot: változatos, sok forrásból táplálkozó, mégis abszolút rendszerbe foglalt világban alkot a Salvus. Ráadásul kifejezetten okosan, izgalmasan hangszerelt anyagot készítettek rengeteg apró finomsággal, ahol az időnkénti billentyűs és egyéb színezéseknek is mindig megvan a maga miértje. Baromi jól is szól az album (Vári Gábor, naná...), a szólókat pedig külön meg kell dicsérnem. Pötörke Zoli hangja is sokat fejlődött az évek során, egyre magabiztosabban bánik vele, és jól is cseng ez a kissé érces, mégis szenvedélyes orgánum. A dallamokat ugyanakkor itt-ott azért továbbra is lehetne színesíteni, még izgalmasabbá varázsolni, ez viszont szükségszerűen maga után vonja majd azt is, hogy pár helyen ritkítsanak a néhol kicsit túlságosan is besűrűsödött szövegeken.

A Salvus dallamosságának, a nóták erejének, húzásának köszönhetően bizonyára a negyedik sör után is üt, viszont elsődlegesen nem ilyen fogyasztásra készült. Lehet, hogy ezzel idehaza örökre bele is lavírozták magukat egy csapdába, viszont tényleg elmondható: nem működik ma hasonló mezsgyén haladó banda Magyarországon, és nemcsak egyéni, hanem még jó is a végeredmény. Nekem egy amolyan igazán emblematikus, azonnal üvölthető téma még ezzel együtt is hiányzik a lemezről, valami olyan, ami egyből mindenkinek az agyába vésné, mi fán is terem ez a banda, de nem sietünk sehová, ha a következő albumon kapom meg tőlük ezt, akkor is örülni fogok neki.