Shock!

Kissé fenntartásokkal kezeltem azt a tényt, hogy a harminc feletti rockarcok mind odáig voltak a Sámán lemezért. Egyrészt ugye koromnál fogva még nem voltam képben a csapat fénykorában, és ugye a messziről jött emberek (esetünkben: az "idősebb" arcok) azt mondanak, amit akarnak, és ki tudja, nem a könnyes nosztalgia szépíti-e meg az emlékeket.

Másrészt pedig, bár alapvetően semmi kifogásom nincs a magyar metalzene ellen, vitathatatlan, hogy a tagok mai dolgainak egynémely részét a fiatalabb generáció (s ennek tagjaként jómagam) erős fenntartásokkal kezeli. Különösen igaz ez Molics Zsolt Cool Head Clanjára, amely miatt főleg azért haragszom Maximus mesterre, mert ha utólag is, de volt szerencsém megismerni régi Classica felvételeket és a vele készült Seneca albumot, amit pedig ezeken nyújt énekileg, annak ismeretében minimum bosszantó az, amit manapság fő tevékenységként végez. Ilyen hanggal... Na mindegy, a lényeg, hogy idén újra összejött a régi tagság, hogy amúgy hobbiból/nosztalgiából igazságot szolgáltassanak a régi daloknak. Az eredmény pedig rendkívül meggyőző - nekem legalábbis, aki tisztában vagyok Molix adottságaival, de nem ismer(hett)em a Sámánt, tetszik. Hiszen, bár nyilvánvalóan magam is Gépen-Ossianon-Omenen stb. szocializálódtam tinédzserként, ma már kevés olyan magyar metal zene van (főleg az aktuális dolgok között), amit jó szívvel tudnék - rendszeresen (!) - hallgatni. Ez a lemez pedig ilyen: a P. Box utolsó anyagát leszámítva rég hallgattam ilyen szívesen új magyar albumot.

Persze a dalok újak is meg nem is, hiszen mindegyik 15-20 évvel ezelőtt íródott, ugyanakkor a harapós, nyugati bandákkal bátran versenyeztethető hangzás révén teljesen mai feelingje van a dolognak. A szövegek is teljesen rendben vannak, semmi kínos rím vagy értelmetlen butaság nem szúrt szemet (fület), a muzsika pedig abszolút kedvemre való. A sokat emlegetett ős-Queensryche (Queen Of The Reich korszak) szerintem nem annyira érezhető a zenében, mint azt gondoltam volna, itt azért több a galopp meg a trúmetal feeling; de ezzel együtt nem tudom egyik dalra sem rámondani, hogy több benne a Priest, mint a Maiden és a Stormwitch vagy éppen fordítva. Konkrét nyúlásokat nem hallok, de a 80-as évek metal eszköztára nyilván teljes egészében felhasználásra került - ezen persze lehet fanyalogni, de azt semmiképpen nem szabad elfelejteni, hogy a dalok nem ma, hanem sok-sok évvel ezelőtt születtek. Bár egy kalap alá vehetők a kortárs Géppel, Ossiannal, valamiért mégis úgy érzem, hogy ebben a zenében több a misztikum, a pátosz, amiért mai fejjel közelebb is áll a szívemhez, mint az említettek szintén klasszikus és általam szintén szeretett produktumai. Minden dal hemzseg a heroikus énektémáktól és ugyan Molix nem sikoltja le a fejünket (tulajdonképpen miért is nem? hehe...), a közepes fekvésekben talán még királyabbul is nyomja, mint fenn a magasban. Egyedül az Inkvizíció elnyújtott refrénje fuuuuurcsaaaaa eeeeegy kiiicsiiiiiiit, deeeeee maaaaaaajd meeeegszokoooooooooom.

Vannak persze konkrét kedvenceim is, mint pl. a tényleg QR feelingú Bombák és a Máglya (király a lírai verze, innen már csak a Lady Whore Blackes fütyülés hiányzik, hehe), vagy épp a címadó-névadó Sámán, netán a himnikus Rossz Kor-Sok Vér.

Közhelyesen szólva a 40 perces album végig egységesen magas színvonalú - úgy tűnik, tényleg csak a legjobb nótákat válogatták ki, bár arra kíváncsi leszek, mit nyomnak majd a fiúk másfél-két órán át a februárra prognosztizált lemezbemutató koncerten. A bulit, amely a jövő év egyik nagy metal csemegéjének ígérketik, mindenesetre nagyon várom. Minden jó tehát, ha a vége (?) jó - a következő körben pedig a Seneca album újrakiadását szeretném hallani (akár újrafelvett verzióban) és legalább egy koncertet azon a vonalon is. Utána felőlem akár 666 évig szólhat a Szeresd a testem Baby!