Shock!

Eddig is bírtam a Santa Cruzt, de határozottan úgy gondolom, hogy az új anyaggal eddigi legjobb albumát tette le az asztalra a finn négyes. Miközben a 2015 derekán kiadott s/t albummal modernebb irányba kanyarodtak a debütáló Screaming For Adrenaline-hez képest, ezúttal nagyjából a két lemez világának ötvözete született meg a kezeik alatt. Az eredmény egy olyan album, amelyhez hasonló cucc elkészítésével sok zenekar kísérletezik, de ennyire meggyőző formában csupán nagyon keveseknek sikerül rátapintaniuk vele a lényegre.

Ha még nem hallottál Santa Cruzt, egy olyan bandát képzelj el, amely hallhatóan a '80-as évek legjobb hajmetalos alakulatain szocializálódott, viszont nem nosztalgiazenében utaznak. A Bad Blood Rising maradéktalanul őrzi a glam/sleaze/street rock vonal alapvető fogásait, hangzásában, dinamikájában, megközelítésében azonban ízig-vérig 21. századi lemez. A srácok szerencsére megtartották a legutóbbi anyag karcoló-horzsoló, zseniálisan masszív gitárhangzását, viszont a feeling ezúttal az anyag oroszlánrészén jobban hajaz a Screaming For Adrenaline hagyományőrzőbb megközelítésére. Mondhatnám azt is, hogy valószínűleg ilyen lenne a Skid Row, ha ma kezdené űzni az ipart, és valami csoda folytán Davy Vain, illetve a fiatal Tim Skold is belefolyna náluk a dalszerzésbe. Vagy a Black Veil Brides, ha megszabadulna a tinédzserlányokra kalibrált, csipkekesztyűs teatralitástól, és lenne igazi énekesük. Netán egy olyan Asking Alexandria, ahol már nyomokban sincs metalcore, csak modern stadionrock, viszont sokkal-sokkal jobbak a dalaik, és a gitárosok tudnak szólózni. Persze mindhárom párhuzam sántít, de ennyi alapján talán belőhető, miben is utaznak a finnek...

És a lényeg: ezúttal kevesebb az alapjáratos darab, mint akármelyik elődön, kiugró slágerből viszont még többet írtak. Ezt most lehetőleg szó szerint értsd, ez a banda ugyanis valami egészen kivételes refrénérzékkel rendelkezik. Már 1990-ben, a nagy dömpingben is feltűnő lett volna, mennyire érzik az agy melódiaközpontjaira adrenalinfröccsként ható, himnikus, dúsan vokálozott kórusokat, manapság azonban, amikor a zenekarok jelentős része gyárilag képtelen megírni egy épkézláb refrént, tényleg párjukat ritkítják. Sorjáznak a megarefrének már rögtön a Young Blood Rising, a River Phoenix és a Fire Running Through Our Veins hármasában is, tényleg nehéz mozdulatlanul hallgatni az indítást, annyira elsöprő.

A hagyományos és modern törekvések ötvözésére a Back From The Dead szolgáltat tökéletes példát, ahol a gyilkos alapriff simán származhatna valami '89 körüli kaliforniai lemezről, a groove és a lazán rizsázós verzék viszont biztosan nem – a refrént persze már itt is a második körben üvöltöd Arttu Kuosmanennel. De a River Phoenix, Pt. 2 katartikus zárása is ez az iskola, miközben a Voice Of The New Generationben, a Bad Habits Die Hardban és a Pure Fucking Adrenaline-ben egyértelműen a kettes lemez korszerűbb vonala húzza lejjebb a mérleg serpenyőjét. A Drag Me Out Of The Darkness szomorú zongorapittyegéssel alázengetett fél-balladája is simán beférne egy tengerentúli rockrádióba. Itt kicsit az rémlik fel az embernek, hogy ilyen lehetett volna a Linkin Park, ha klasszikus Sunset Strip-hajmetalon nőnek fel. A másik lassú Breathe ezzel szemben határozottan old school szabású, még fütyörészés is van benne, a Get Me Out Of California pedig még a '80-as éveknél is régebbre ás vissza, itt nem kevés klasszikus pomp rockos melodráma is befigyel. Nálam utóbbi darab annyira nem jött be, de zeneileg kikezdhetetlen.

Muszáj külön is megemlítenem: Joonas Parkkonen és Artuu most is végig úgy gitároznak, amitől egyszerűen elszokott az ember a mai melodikus rocklemezeken. Harry K. Cody, Steve Stevens és hasonló virtuóz mesterek szellemisége éled újjá a dalokban – én a magam részéről csorgó nyállal hallgatom az ilyesmit, alighanem mások is így lesznek ezzel. De Taz Fagerström is tesz róla, hogy az ember odafigyeljen a dobtémáira.

Csak ismételni tudom magam, a Bad Blood Rising a Santa Cruz eddigi legerősebb albuma, ami nem feltétlenül jön majd be maradéktalanul a konzervatívabb glamstereknek, viszont ezzel együtt is annyira meggyőző cucc, hogy egy ideig még a tízes gondolatával is eljátszottam. Hosszabb távon a kilences azért reálisabbnak tűnik, de pontszám ide vagy oda, ez itt tényleg a 2010-es évek végének arénarockja – vagy legalábbis egy ideális világban ez lenne az.