Shock!

Sejtelmes intróval indul a spanyol Saratoga lemeze, az El Clan de la Lucha, mely már sokadik a sorban és még 2004-ben jelent meg. A tetszetős borítóval ellátott korong első igazi tétele aztán egy jófajta power nóta horzsoló gitárokkal, jó dallamokkal és egy kiváló, alapvetően a magas tartományokban tanyázó énekessel.

Nekem meg kezd felfelé szaladni a szemöldököm, vajon hol tanyázhattak eddig a srácok. A második, Lejos del tiempo is jól indul, de a refrén már nem az igazi, túl sablonos, hogy azt ne mondjam, tipikus eurometal. Sajnos tovább hanyatlik a színvonal, a Maldito corazón már tiszta Strato nyúlás, egyébként meg egy ötlettelen speed nóta, az ezerszer hallott fajtából. A Decepción aztán szintén Strato, de inkább az Elements lemezek világát idéző, unalmas, óóó-zós refrénnel. Ekkor már kezdek nagyon megijedni, hogy az ígéretes indítás után marha nagy lesz a bukta. Az Angel de barro megint jobb valamivel, de nem világrengető, felhőtlen mosolyt így csak a No csal az arcomra, ami jó kis horzsoló durvulat, Leo Jiménez meg nagyon állat módra alakít.

A Si amaneciera balladája viszont olyan – lehet, hogy csak a spanyol nyelv miatt - mintha az ember Ricky Martint hallgatna, ráadásul sablonos ez is. A hátralévő nóták közül csak a kilences Qizá el sol no saldrá érdemel említést, a többi totál felejthető. A záró Buscando el perdón a mélypont, a sablonos, fölösleges, elcsépelt stb. témájával.

Alapvetően az a baj a lemezzel, hogy van rajta 3-4 jó tökös, a gitáros Jerónimo Ramiro és a bőgős Niko del Hierro csordavokáljaival megtámogatott zúzós power nóta, amikre simán bevágnék egy nyolcas-kilencest, a többi viszont töltelék. Átlagot vonva pedig ez nem több, mint 6.