A Satellite Partyt pár hónappal ezelőtt még a következő nagy szupergroupként harangozták be, mivel itt kezdett új életet a heveny újjáalakulás után ismét kimúlt Jane's Addiction extravagáns frontembere, Perry Farrell, méghozzá nem kisebb arccal az oldalán, mint az Extreme-ből ismert Nuno Bettencourt, akinek nevéhez a '90-es évek első felében méltán tapadt hozzá „az utolsó gitárhős" állandó titulus. Ehhez képest alig jött ki a debütáló album, Nuno és a dobos Kevin Figueiredo máris leléceltek a színről, és szépen otthagyták Farrellt, hadd élje ki hóbortjait egyedül.
Ha netán napi 16 órában a négy fal között gyakorló copfos szobagitáros lennél, akinek most egyből izzadni kezdett a tenyere Bettencourt említésétől, vagy éppen késői huszas-korai harmincas éveidet taposod, és még ma is elmorzsolsz egy könnycseppet, ha csak eszedbe jut a Pornograffitti, le kell lombozzalak. Ha viszont a Jane's Addiction, netán a Porno For Pyros nagy barátjának tartod magad, szinte bizonyosan jó helyen keresgélsz.
Magyarán szólva ez egyértelműen Farrell lemeze, Nuno saját bevallása szerint soha nem is érezte igazán magáénak a Satellite Party zenei irányvonalát. Ennek ellenére ne számíts a kitűnő Strays folytatására sem, hiába üt át ugyanis Perry stílusa gyakorlatilag mindenen. Az Ultra Payloaded esetében egy elég sajátos vállalkozásról beszélünk, egyfajta tekervényes hippi-sci-fi konceptlemezről rengeteg vendéggel, ahol aztán tényleg minden előfordul. Ortodox rockereknek éppen ezért csak azt tudom mondani, hogy messziről kerüljék el a Satellite Partyt, mert garantáltan rosszul lesznek a kirakodóvásár-szerűen színes anyagtól, ha azonban nem zárkózol el a bizarr, eklektikus hangulati utazásoktól, megéri meghallgatni, a maga csodabogár módján ugyanis éppen olyan mélyen zenei és magával ragadó, mint Farrell akármelyik munkája.
Alapvetően rockról beszélünk, de még Nuno jelenléte ellenére sem szabad hagyományosan dögevő, riffelős-szólózós kemény zenére számítani. Perry teljesen sajátos hangja és énekstílusa eleve von az egész muzsika köré egy elszállt, repülős pszichedeliát, amiben ugyanúgy benne van a műfaj hőskorának tabukat nem ismerő, drogmámorban fetrengő hippi szellemisége, mint a modernebb alternatív ízek. Utóbbin sem kell csodálkozni, hiszen a Jane's Addiction volt a '90-es évek elején lezajlott őrségváltás egyik fő katalizátora, ők ágyaztak meg a Nirvanának és társainak (csak aztán feloszlottak, mielőtt túl nagy sztárokká váltak volna). De ezeken túl tényleg felvonul itt minden a '70-es évek végének diszkógömbös, trapézgatyás dallamaitól, sőt, hangszíneitől kezdve korszerű loopos dolgokon át a szimfonikus jellegű megoldásokig.
Engem már a nyitó első single, a repülős, utaztatós Wish Upon A Dog Star is megbabonázott, és ha ráérzel erre az izgalmas dallamokkal, megigézően előúszó hangokkal operáló nótára, nyert ügyed van. Az ezt követő Only Love, Let's Celebrate hasonlóan finom falat a maga '70-es éveket idéző funkos-bulizós hangulatával. Itt már Nuno is elereszti az ujjait, és mindenkit megnyugtathatok: nem felejtett el gitározni, habár ez a zenei közeg nyilvánvalóan nem az Extreme-ben megszokott játékstílust igényelte tőle. A John Frusciante és Flea vendégszereplésével fémjelzett Hard Life Easy cseppet sem meglepő módon egy lendületes funk nóta remekül eltalált szólókkal, az erősen elektronikus Kinky pedig ismét a szállósan rockos vonalat képviseli, és megint felvillant pár olyan iszonyatosan kitalált hangsort, aminek hallatán megáll körülötted minden és libabőrös leszel.
Találhatunk persze perverzebb kísérleteket is. A The Solutionists egy klasszikus soul/funk beütésű, lustán lüktető hangulattéma az énekes túlvilági dallamaival és nem kevés elektronikával, aminek hatására az ember egyből egy 30-35 évvel ezelőtti amerikai tévésorozatban érzi magát. Nyugodtan megköpködhetsz, de ez akkor is baromi jó: egyedi, ötletes, fogós és Farrellen kívül alighanem soha senkinek nem jutott volna eszébe ebben a formában megírni. Az Awesome vérbeli háziasszonybugyi-nedvesítő, itt még Frank Sinatra és társai is kinéznek egy pillanatra az erősítőből, Perry pedig hamisítatlan szmokingos ripacsként hozza magát, de a Mr. Sunshine sem áll messze ettől a vonaltól. Nyálasnak ugyanakkor semmiképpen sem nevezném, mert van benne valami végletekig ironikus-beteges csavar, ráadásul Nuno megint egy közel tökéletes szólóval hozakodik elő. Semmi virga, de ide ennél jobbat álmodni sem lehetne.
A lemez vége felé közeledve egyébként egyre inkább elszállnak, aztán zárásként jön a legspeciálisabb felvétel, a Woman In The Window, amiben maga Jim Morrison énekel annak köszönhetően, hogy Perrynek sikerült rátennie a kezét egy nemrég előkerült 1971-es felvételre. Elég furcsa a Doors rég halott legendáját ebben az elektromos groove-okkal és nagyívű vonósokkal alábúgatott környezetben hallani, nem is lesz a kedvencem ez a flower power-induló, de egészen biztos, hogy tökéletesen zárja le ezt a stílusok között gátlástalanul össze-vissza ugráló albumot.
Meg tudlak érteni, ha most vakarod a fejedet és el sem tudod képzelni, mi ez az egész, hiszen Perry Farrell sosem arról volt híres, hogy könnyen értelmezhető, mereven lehatárolható skatulyákba lehetett volna gyömöszölni a zenéjét. De ez igazából így is van jól: a nagy alkotók mindig határok nélkül szárnyalnak, aztán vagy megérti a koruk, hogy mire akartak kilyukadni, vagy nem. Az a legőrjítőbb ebben a lemezben, hogy egy csomó olyan elemet vonultat fel, amiket önmagukban alapvetően ki nem állhatok, de mindent úgy használtak fel, hogy a végeredmény mégis lenyűgöz. Főleg, hogy a felszínen néhol talán harsány bulizenének tűnik a Satellite Party, valójában azonban csendes, nyugodt éjszakákon mutatja meg igazán, mi is rejlik benne.
