A Saxon igazi veterán banda, Biff Byfordék anno még a Maidennel és a Priesttel kezdték a NWOBHM-iskolát, viszont – ki tudja, miért – sosem jutottak olyan magasra, mint kollégáik. Oka lehetett ennek talán a r'n'r-osabb hangzás vagy Biff kissé szokatlan orgánuma, sosem tudjuk már meg, de kiváló lemezeik ellenére soha nem övezte őket akkora hype, mint a fentebb említett két csapatot.
Félteni azért persze nem kell a Saxont, egy stabil rajongótáborral és csaknem három évtizeddel a hátuk mögött ma is készítik a lemezeket, sőt, szerény véleményem szerint az 1997-as Unleash the Beast óta sokadvirágzásukat élik. Az Unleash korong bivaly klasszikus metalja után összehoztak két – Saxon viszonyokhoz mérten – kísérletezősebb, ám kiváló korongot, majd a 2004-es Lionheart anyaggal visszaástak gyökereikhez, és egyben el is küldték kapálni az akkoriban épp az izzadságszagú reunionizálódással küzdő Judas Priestet.
Nyerő formulán ne változtass! – tartja a mondás, a britek pedig kimondottan konzervatív, hagyományőrző emberek, így a friss Saxon korong, a legendás dobos Nigel Glocker visszatérését is jelentő The Inner Sanctum is ott folytatja, ahol három éve Paul Quinnék abbahagyták. Százszázalékos Saxon anyag tehát ez is, mely a legklasszikusabb Strong Arm of the Law/Wheels of Steel vonalat követi, persze mai formában, korszerű hangzással. Ugyanúgy megtalálhatóak a lemezen a klasszikus Saxon védjegyének számító rock and rollos nóták, mint a középtempós, fogós refrénekkel operáló történelmi metal himnuszok vagy a gyors, sodró lendületű power szerzemények. Már a nyitó State of Grace is remek gregorián témájával, védjegyzett Biff refrénjével és fájdalmas gitárszólójával. Szintén nagy kedvencem az eszelős énektémákkal operáló, gyilkos Let me Feel your Power power metalja – nomen est omen –, de csipázom a rock and rollos, AC/DC-s, hitvallást, a I've got to Rock (to Stay Alive)-ot is.
Biff mindig is vonzódott a történelemhez, így természetesen ezúttal is vannak ilyen témájú nóták, melyek közül a lemez egyik legjobbja, a nem is oly régmúlt eseményeit boncolgató, balladisztikus Red Star Falling. Szintén remek az ős-r'n'r Goin' Nowhwere Fast, aminek hangulatáról mindig a klasszikus Motorcycle Man ugrik be. Egy igazi beleszarós, motorozós nóta ez is.
A lemez legkiválóbbja egyértelműen a rövid felvezető utáni záródal, az Atila the Hun. Ebben a szokatlanul hosszú, nyolc perc feletti műben kiváló riffek és énektémák sorakoznak, valamint egy heroikus refrén, melyben Biff remek sikolyokat ereszt el. Hallható benne egy rövid, misztikus betét is, billentyűszőnyeggel, amit egy faja kis riff követ, meg Biff haldokló sirályt idéző sikításai. Mindent felvonultat egyszóval, amit az ember egy ízig-vérig metal-himnusztól elvárhat, tökéletes zárása a lemeznek.
A Saxon tehát ezúttal is hozza az elmúlt tíz évben tapasztalt jó formát, a klasszikus brit heavy metal kedvelői nagyot az Inner Sanctummal sem hibázhatnak. A lemez ismeretében így kétszeresen is fájó, hogy a zenekar lemondta a tervek szerint a napokban tartandó, Masterplannal közös itthoni koncertjét! A pótlást szeptemberre ígérik, már alig várom!
