Miután sikerült roppant ízléses módon lemenedzselnie szakítását a Velvet Revolverrel – alighanem még maga W. Axl Rose is büszke lett volna arra, amit lerendezett – , majd lebonyolított egy sikeres amerikai turnét eredeti bandájával, a Stone Temple Pilotsszal, Scott Weiland megjelentette második szólóalbumát.
A sajátos borítójú anyag középpontjában – természetesen – az énekes magánéleti zűrjei állnak, de kivételesen nem a különféle illegális szúrni- és szippantanivalók, hanem feleségével ápolt viharos kapcsolata, aminek a végére éppen mostanában készülnek pontot tenni, illetve öccsének tavalyi halála (távol álljon tőlem az élcelődés egy ilyen tragédián, de mivel Weilandről van szó, valahol azért bűn lenne nem megjegyezni, hogy a tesó túllőtte magát). Scott az előzetes nyilatkozatokban igyekszik felkészíteni a Stone Temple Pilots rajongókat, hogy könnyen kiakadhatnak az albumon, de ugyanakkor természetesen nagyon büszke is a No Doubt hangszereseivel rögzített nótákra. Lelke rajta...
A magam részéről viszonylag szűz füllel álltam neki a 13 friss szerzeménynek, az énekes első lemezét, a 12 Bar Bluest ugyanis mindössze egyszer hallottam annak idején, amikor kijött – vagyis jó tíz évvel ezelőtt – , és nem is igazán emlékszem belőle semmire azon kívül, hogy meglehetősen lagymatag és lapos volt. A teljes friss album ismeretében nem bánom ezt túlságosan, mert így legalább előítéletek nélkül mondhatom el a „Happy" In Galoshes-ról, mennyire dögunalmas. Nem vártam Weilandtől, hogy egymagában leszállít majd egy új Core-t vagy Purple-t, hiszen erre gyaníthatóan a Stone Temple Pilotsszal a háta mögött sem lesz képes jövőre. Még az sem lenne feltétlenül baj, hogy ez nem egy rocklemez, hiszen ettől még simán lehetne jó: amolyan korszerű – értsd: rádiós –, de itt-ott elég komoly '70-es évek-feelinggel elővezetett gitárpopról beszélhetünk, ami bizonyos hangulatokban kellemes pihentetőként vagy elviselhető háttérzeneként tud működni. A dalok lapossága viszont tényleg megdöbbentő, hiszen az ember a téma miatt azt várná, hogy valami lélekcsupaszító, felkavaró élményben lesz része, „szónikus utazásban", hogy Weilandet idézzem. Ehelyett kapunk egy órányi totális szürkeséget.
Ha nagyon hasonlítgatni akarok, még David Bowie neve ugrik be a leggyakrabban, de Scott köztudottan hatalmas rajongó, vagyis ebben semmi meglepő nincs. Kötelező jelleggel megemlíthetem még a Beatlest vagy a Pink Floydot (halld She Sold Her System), néhol fűszerként befigyel egy kis diszkógömbös hangulat is, de igazából felesleges sorolni a párhuzamokat, mert elég, ha annyit tudsz, hogy itt van egy lemez, amin 59 percen keresztül nem történik semmi. Scott persze nem énekel rosszul, mindig is kedveltem a hangját, de annyira azért nem izgalmas a stílusa, hogy ezeknek a jellegtelen, szürke daloknak fazont tudjon adni. Most tényleg, mit lehet lépni arra, hogy a nyitó, rockosabb Missing Clevelandet leszámítva még a DJ-guru Paul Oakenfolddal megerősített Bowie-feldolgozás, a Fame a legjobban sikerült téma itt? A klipesített Paralysis dalolászása vagy a Crash pittyegéssel tarkított lebegése szimplán csak fárasztó, a Big Black Monster homoerotikus poposkodása vagy az Arch Angel viszont egyenesen förtelmes. Utóbbi olyan, mintha valaki a tábortűznél némi kapatos gitározás és szenvelgő énekelgetés tetejébe próbálna meg full bénán Trollie Wallie foszlányokat játszani egy egysejtű gyerekszintetizátoron, rémisztő, hogy mennyire borzalmas.
Ha alvászavarokkal küzdesz, nem tévedhetsz a „Happy" In Galoshes-zal, de egyéb esetben lehetőleg messziről kerüld el Weiland új lemezét. Komolyan mondom, hogy az utolsó Chris Cornell album ehhez képest egy izgalmakkal teli műalkotás volt, ami azért elég ciki.
