Shock!

Ez a banda a kiadó honlapja szerint svéd, pedig én csont nélkül németnek tippeltem volna. Ugyanis, bár jól nyomják a dallamos metalt/hard rockot, az előadásmód nem skandinávos, sokkal inkább egy kis germános sarkosság jellemző a csapatra.

Nem biztos, hogy meg tudnám fogalmazni, mit is jelent ez, de aki sok dallamos metalt hallgat, az szerintem érti, mire gondolok: a skandinávok és a németek is úgy játsszák ezt a zenét, hogy arra egyből rá lehet mondani, honnan is jött. A svédek, dánok, norvégok játékán jobban érződnek a tengerentúli ízek és ezzel együtt az egész mégis európaiasan elegáns. Ellenben a német(ajkú) zenekarok karcosabbak, precízebbek a dallamosabb zenék terén is - nem tudom másképp fogalmazni: az is germános, ami nem germános. Kivéve azt, ami persze mégsem. Na, ezzel a teóriámmal most melléfogtam, hiszen itt svédekről hallani ezt a germánosságot! Mindazonáltal a sok helyütt pejoratívan is értelmezhető jelző senkit se riasszon el, ugyanis ez egy jó csapat korrekt bemutatkozó lemeze.

Praying Mantis, Fair Warning és a dallamosabb Sinner - ezeket a neveket hozza fel a kiadó párhuzam gyanánt. Sajnos, a FW nálam eddig kimaradt, a Sinner munkásságának inkább keményebb irányvonalát ismerem úgy-ahogy, a PM pedig nem különösebben hagyott mély nyomokat bennem, amikor meghallgattam legutóbbi lemezüket (hiába szerepelt rajta Dougie White). Ez persze nem baj, mert egyfelől ki a fene kíváncsi a szokásos kiadói ömlengésre (a civil életben is rosszul vagyok a sales-es dumáktól, hát még ha zenei témákkal kapcsolatosak); másfelől pedig azért úgy vélem, kellő zenehallgatói rutinnal rendelkezem ahhoz, hogy objektív véleményt alkossak a lemezről anélkül, hogy minden hatásukat ismerném. Ebben a műfajban úgysem nagyon lehet forradalmian újat alkotni, tehát a nagy nevek emlegetése elkerülhetetlen. Amivel egy új banda meg tudja ragadni a kedvenc zenei világának történéseit figyelemmel kísérni próbáló, de a feldolgozhatatlan mennyiség miatt szelektálni kénytelen hallgatót, az csakis valami kiemelkedő, markáns védjegy lehet: gyilkos énekhang, káprázatos tehetségű gitáros, kitörölhetetlen dallamok. Ezek egyike, de leginkább esetben mindhárom miatt teszünk fel újra és újra egy dallamos metal lemezt, sőt, majdhogynem azt mondhatnók: ez a műfaj alapkövetelményeinek szentháromsága. Hellyel-közzel a Second Heat is rendelkezik ezekkel: az énekes

Thomas Bursell hangja teljesen jó, de nem átütő erejű; viszont legalább nem rontja el az amúgy rendkívül kellemes muzsikát - szerencsére, mert kár lenne Patrik Svärd jó kis rafináltan odarakott riffjeiért, király szólóiért. Roger Landin dobosnak köszönhetően pedig a tempók is megfelelően húznak ahhoz, hogy a műfaj szerelmeseinek felhőtlen szórakozást nyújtson a 45 perces lemez. Jó daloknak sincsenek híján a srácok, de igazából ahhoz, hogy állandóan ezt hallgassam, kevés, amit a csapat nyújt. Erős másodvonalas produkció ez, semmi több (ezért talán nem is túl szerencsés a névben szereplő "second" szó, hehe), amelynek révén örök nyitóbanda lehet a csapat a nagyok előtt, de a világot megváltani nem fogják. Nem is hiszem, hogy akarnák: a lakóhelyükhöz közeli klubokban valószínűleg mindig sikerük van; a lemezt tényleg jól összerakták, büszkék is lehetnek rá; a folyamatosan új bandákat kereső dallamfanatikusok pedig vannak annyian világszerte, hogy segítségükkel kijöjjenek nullszaldóra a költségek. Ha netán a Kedves Olvasó ezen egyedek közé tartozik, nyugodtan nézzen a Second Heat után, vannak annyira jók, mint a Frontiers kiadó egyik-másik bandája vagy akár a hasonló kezdetek után a Nuclear Blastnál lehorgonyzott Crystal Ball.