Shock!

Viccesen nosztalgikus kedvükben lehettek Andreas Kisserék, amikor – a Metropolis filmklasszikusra hivatkozva – kiötlötték ezt a rohadt hosszú címet az új albumnak, amelyet talán senki nem mondott ki még egy interjúban kétszer egymás után (de még a kopipészttől is elmegy az ember kedve), így aztán többnyire Mediator néven emlegetjük, már ha emlegetjük. Nem mennék bele a máig tomboló nyilatkozatháborúba, nem érdekel sem Soulfly-Cavalera, sem pedig Sepultura-Kisser véleménye a másik munkásságáról, és nem izgat a két zenekar rock-kriminalisztikai pudvázása sem, ha ők úgy érzik jól magukat, hogy egymás fejére kenik a saját szarukat, tegyék, jó étvágyat. Nálunk a barna szókolbászok helyett a legfrissebb album gőzölög terítéken, a Soulfly legutóbbi hirtelensültje gyorsan le is lett söpörve az asztalról, lássuk hát, mit alkotott a másik séfcsapat.

Kisser a mai napig képes vinni magával az egykor védjegynek számított klasszikus vonalat. A Sepultura hangzásvilága meg tudta őrizni jellegzetességét, más kérdés, hogy milyen minőségű albumok kerülnek ki a brazil favoritok kezéből és mihez képest értékeljük azokat. Súlyos (ám megbocsátható) hiba folyamatosan visszarévedni a nyolcvanasok végére, kilencvenesek elejére, hogy bezzeg akkor még. Azóta felnőtt egy új generáció, amelyik valószínűleg nem az őskorszakkal ismerte meg a zenekart, kivéve persze, ha annak idején a rácsos ágyikó fölött anyuci minden este eldúdolta altatóként a Stronger Than Hate-et. Már az új éra is igen régóta tart, tekintsünk hát bizakodva a jelenbe. Ami nem is annyira egyszerű, látva az elég lehangoló amcsi eladási mutatókat a baromi hosszú című lemezzel kapcsolatban. (Mondhatjuk persze, hogy mindez mit sem számít, hiszen olyan rutinnal töltjük az albumokat, mint nagyanyám a káposztát, de a presztízs, az a mocskos eladási presztízs még mindig sokat nyom a latban.)

Kisser nem túlzott, amikor puritánságról beszélt a fentebb már egyszer leírt című anyag megjelenése előtt. „Az album brutális, gyors és lényegretörő, csak semmi szarakodás" – lelkendezett, és valóban, a 2011-es Kairos izgalmas színei és emészthető megoldásai eltűntek, a zene erőteljesen visszakanyarodott a kőbaltás feelinghez, ami persze nem feltétlenül válik hátrányára egy dulifuli zenekarnak. (Kisser beharangozójában természetesen elsütötte a kötelező blöfföt is, amelynek címe „Úgy érzem, ez az eddigi legjobb Sepultura lemez", ezzel sem lehet vitatkozni, mert ha úgy érzi, akkor úgy érzi. Mi Max - elnézést a szójátékért - nem úgy érezzük.) Mindjárt a Trauma Of War eligazít bennünket, merre legyünk füllel, és bólinthatunk is az előzetes információkra. A kezdő tétel és a The Vatican nyers hirtelensége elég meggyőzően rímel a szarakodásról szóló szavakra, utóbbiba ráadásul mintaszerűen zsúfoltak be néhány olyan ötletet is, amitől az egyébként meglehetősen egysíkú alap igazi sepulturás kalapálássá vált.

És nagyjából ez jellemző az album egészére is. Nem igazán lehet kiemelni róla húzónótát, annyira egymásba olvadnak a részek. A rettentően egyszerű ötletek kapnak egy adag jellegzetes brazil fűszert, amitől élvezhető lesz ugyan, ám egy idő után kissé egysíkú. Minden dühével, agressziójával, sötétségével és „gyökerével" együtt. Valami apróság, a titkos összetevő hiányzik a levesből, az a plusz, amitől igazán kiemelkedne az idei esztendő elég erős felhozatalából. Pedig mindenki odateszi magát, érződik a meló, a szó jó értelmében vett izzadtságszag. Az új dobos, a huszonéves Eloy Casagrande hittel, ízesen püföl, Kisser derekasan lapátolja a magáét, Derrick Green hol vonyít, hol hörög, hol sejtelmesen seggből suttog, ami szintén előnyére válik az albumnak, ám nem érződik az igazi szerkesztettség, a tudatosság, a valahonnan-eljutni-valahová érzete. Persze a választ lehet, hogy már meg is kaptuk, amikor Kisser az egész stúdiózást és szerzői folyamatot közös jammelésként jelölte meg. Ha valóban így volt, akkor értelmezhető a dolog. A Manipulation Of Tragedy például tényleg egy nagy rakás ötlethalmaz, amelyekből külön-külön is lehetett volna számokat írni, ráadásul olyan összhatása van, mintha mindenki azt kezdene a saját hangszerével, amit akar: tanácstalanul kezdődik és fejeződik be a szóló, ahogyan maga a nóta is. Green néhol agyontorzított éneke is inkább juttathat eszünkbe egy próbatermi sörösboros jamet, ahol mélytorkozza a mikrofont féktelen kedvében, mint gondos stúdiómunkát. A számok bárhol befejeződhetnének, legalább hat-hét lezárási lehetőség van bennük, de tovább robognak, pontosan úgy, mint a „namégegyszerháromés" örömzenék esetében. Félreértés ne essék: nem habpancsiban dúdolható slágereket vár az ember a Sepulturától, de a fantáziát, a benne rejlő agresszív játékosságot igen. Az albumon talán a The Age Of The Atheist ilyen, abban érezni a mérlegelt és kiadagolt átgondoltságot, nem is szólva a mindent elborító Sepultura-ízről slayeres beütéssel, okos tempójátékokkal, aranykort idéző keménységgel. Kár, hogy az album végén kapott csak helyet.

Minden esetlensége ellenére a Mediator egyáltalán nem rossz album, de érzésem szerint a Green-korszaknak is van több kiemelkedőbb terméke ennél. (Ha komplexitást akarunk, ott van például a Dante, ha kidolgozottságot, akkor a Kairos.) Hogy előrelépésről vagy inkább visszafordulásról beszélünk, azt valószínűleg majd a következő anyag dönti el, amely megszépíti vagy elcsúfítja értékelésével a mostanit. Az újítási szándékokért respect, a címért már nem, azt még emésztenem kell. Cserébe szeretettel küldöm ezt az apróságot a Sepultura legénységének. És mindenkinek, aki szereti a hosszú dolgokat.