Egy svájci hard rock vagy dallamos metal zenekart mindenképp skatulyába helyez a Gotthard, még akkor is ha nincs sok zenei párhuzam. Ha viszont van, mint a Shakra esetében, akkor aztán végképp nincs menekvés: az ember eleve fenntartásokkal áll neki az anyagnak.
Mégis, a hétlemezes (plusz két koncertanyag), tehát veteránnak számító Shakra a nagy árnyék ellenére kiállta nálam a próbát, igaz, sok hallgatás és nem kevés haveri lobby kellett hozzá. És pár hónap ismeretség után én sem tudok mást mondani, mint, hogy megérte.
A stílus ugye valóban hasonló, sőt az énekhang is: zakatolnak a jóféle, de túl sok újdonsággal nem szolgáló riffek és Mark Fox (aki amúgy már nem tagja a zenekarnak) is kiköpött Steve Lee időnként (enyhe Joe Elliott beütéssel), de hangjának rekedtes alaptónusa mindenképp hasonló. A műfaj mércéjével mérve ráadásul baromi hosszú is a lemez: 55 perc ennyire homogén anyagtól azért könnyen be lehet sokallni, az utolsó előtti Gottharddal például pont ez volt a problémám, amikor az új lemez kapcsán újrahallgattam. Nos, rezgett a léc Shakraéknál is, de aztán egy ponton valahol, valamikor rámtalált a The Journey c. szerzemény, amely csaknem 8 percével az Everest leghosszabb tétele és mint ilyen, kifejtős, terjengős, kalandozós – egy tökéletesen felépített epikus dal, amivel lényegében kilóra megvett magának a zenekar. Ahogy csak az ember elképzeli: finom bevezető, berobbanó tempó, üveghangos riffekkel, lírai verze, betempósodó refrének, megint lírai középrész és az egészre egy baromi jó, többkörös szólóorgia teszi fel a koronát - szóval ahogy az a nagykönyvben meg van írva! Innentől kezdve a többi dallal sem volt semmi problémám, de igazából az Ashes To Ashes nyitás, a nyomokban egy mainstream slágerre (meg nem tudom mondani, melyikre) emlékeztető, baromi fogós Love & Pain vagy a Dirty Money önmagukban is kellően ütősek ahhoz, hogy elvigyék hátukon a lemezt. De rossz nótát nem sikerült találnom: tizenkettő egy tucat, de ez minőségi mennyiség!
Összességében véve elmondható, hogy a Shakra zenéje keményebb, húzósabb, harapósabb; sőt ha úgy tetszik, spontánabb, ösztönösebb mint a Gotthardé, tehát nemcsak az itthon számomra meglepően nagyszámú gotthardos tábor lehet vevő rájuk, hanem bárki, aki minőségi hard rockra vágyik Európából. Szerethető, szeretnivaló csapat, akikre az énekesváltás miatt ráadásul izgalmas idők is várnak!
Hozzászólások