1989-et írunk. A világ party rock őrületben fetreng: az MTV képernyőjét és az amerikai rádiók hullámhosszait farmeres, veszkócsizmás, whiskeyt vedelő, szálkásra gyúrt poszterfigurák uralják, a klipekben hemzsegnek a dögös verdák és a még dögösebb csajok, siránkozásnak nincs helye.
A világ legnagyobb bandája a mindössze egy lemezt és egy minialbumot kiadott Guns N' Roses, az aktuális évi dicsőségtáblákon és az eladási listákon pedig olyan albumok aratnak, mint az Aerosmith Pumpja, a Mötley Crüe Dr. Feelgoodja, az egyes Skid Row, a Trash Alice Coopertől, a The Cult Sonic Temple-je és a KISS Hot In The Shade-je. A stílus itt-ott már mutatja a túltermelési válság negatív hatásait, de még a másod- és harmadvonalból is döbbenetesen jól megírt lemezek érkeznek.
Utóbbiak közé tartozott a kaliforniai Shark Island Law Of The Orderje is. A Richard Black énekes és Spencer Sercombe gitáros fémjelezte banda ezzel az anyaggal debütált normális kiadónál – előtte tudomásom szerint csak egy saját kiadású kazettaalbummal rendelkeztek – , és az a 10 szám bizony még ma, lassan 18 év elteltével is egy közel tökéletes dallamos hard rock albumot alkot. Finom, elegáns és érzelemgazdag zenét játszottak mindenféle arcoskodás nélkül, a dalokra helyezve a hangsúlyt. A zenekarnak ennek ellenére nem jött össze az áttörés, és noha a Paris Calling meganótával sikerült némi ismertségre szert tenniük, igazából mindig kultbanda maradtak. Pár évig még koncerteztek Amerikában, Richard '91-ben felénekelte a Contraband nevű szupergroup kellemes, de annyira azért nem jó anyagát, aztán szépen csendesen meghalt a csapat. Ötletem sincs, miért pont 2006-ban látták elérkezettnek az időt a visszatérésre, mindenesetre a felállás majdnem a régi, Black és Sercombe mellett itt van Chris Heilmann basszusgitáros is, csupán Greg Ellis dobos helyén indítottak új versenyzőt Glen Sobel személyében. Hatalmas szünet után tehát végre megérkezett a Law Of The Order beavatott körökben olyannyira várt folytatása.
Érdekes ez az anyag, a banda stílusjegyei ugyanis mind itt vannak, beszéljünk akár Richard kissé rekedtes, fátyolos és fanyar hangjáról, jellegzetes dallamvilágáról, akár Sercombe cseppet sem hivalkodó, roppant ízléses gitárjátékáról, az összhatás azonban más, mint a klasszikus elődé volt. Jóval visszafogottabbra, akusztikusabbra, elmélkedősebbre vették a figurát, a korábban megszokott húzós kaliforniai dallamos metal riffeket kis túlzással nagyítóval kell keresni a Gathering Of The Faithfulon – a dolog azonban hogy, hogy nem, de így is működik, pedig én is valami harapósabbat szerettem volna hallani tőlük. A magyarázat triviális: Sercombe és Black egyszerűen ma is tudnak jó nótákat írni, egy rendesen megírt dal pedig akkor is rendesen megírt dal marad, ha nem tekerik fel hozzá csutkáig az erősítőket. Elsőre talán túl művészkedőnek, túl nyugisnak hat az összkép, főleg annak fényében, hogy a lemez kifejezetten hosszú, majdnem 67 perces, de pár hallgatás után előbújnak a finomságok, Richard dallamai beleeszik magukat az agyadba és azt veszed észre, hogy ismét végigment mind a 13 nóta. Sok értelmét nem látom számokat kiemelni, mert egységesen magas a színvonal, de hogy a legnyilvánvalóbbat említsem, a Down To The Ground például eszenciális Shark Island még akkor is, ha Spencer riffjei egész pályás letámadás helyett csupán finoman bizsergetnek benne.
A '80-as évek e túlélői nyilván tökéletesen tisztában vannak vele, hogy ez a lemez csak egy igen szűk réteget érdekel majd szerte a világon – alighanem már a címmel is erre utalnak – , így ennek megfelelően görcsölésnek, erőlködésnek nem is lett volna értelme, pusztán csak összeröffentek és leszállítottak egy adagnyi friss Shark Island szerzeményt. A Gathering Of The Faithful egy összeszedett, komoly műgonddal megírt, magas zeneiséggel átitatott produkció egy elfeledett titkos favorittól, ami még akkor is megérdemli a figyelmet, ha egy kicsit más, mint a Law Of The Order. Melodic fanoknak csak ajánlani tudom, de szigorúan a '89-es lemez után.
