Shock!

Jó néhány éve keringenek már a pletykák egy állítólag létező, ám ötvenréteges páncélszekrényben heverő, a John Kalodner-féle Portrait Sony-label bedőlése miatt soha ki nem adott harmadik Damn Yankees lemezről.

Személy szerint nem nagyon hiszek ennek az anyagnak a létezésében – kizárt, hogy ne szivárgott volna ki, ha valóban elkészül, és ugyanez áll a szintén rebesgetett elveszett Cinderella albumra is –, de Tommy Shawt, a Styx énekes/gitárosát és Jack Bladest, a Night Ranger basszusgitáros/énekesét mindig jó együtt zenélni hallani. A két figura szeretheti egymást, mert ilyen-olyan formában rendszeresen felbukkannak a másik oldalán, most pedig úgy döntöttek, közösen lemezre vesznek 11 dalt, amik annak idején alapvető hatást gyakoroltak rájuk.

Mivel itt ötvenes éveikben járó emberek zenei gyökereiről van szó, nem kell hozzá túl nagy ész, hogy rájöjjünk: aki húzós hard rock gitárokra, stadionokért üvöltő himnikus AOR refrénekre, magyarán szólva ideális autóvezetős zenére áhítozik, az itt rossz helyen keresgél, mert jóformán végig az akusztikusabb jelleg, a finomabb megközelítés dominál. Az én rockra hangszerelt füleimnek hosszabb távon kissé altató jellegűek ezek a '60-as, '70-es években született amerikai örökzöldek, de a minőséggel nem lehet kekeckedni, és nem is akarom kétségbe vonni az album értékeit. Shaw és Blades egyaránt óriási énekesek és úgy tudnak hangszerelni is, hogy az ember csak les ki a fejéből, most sincs ez másként: roppant igényes az anyag, a vokálok a megszokott módon simán zseniálisak, ráadásul a közreműködők között is akadnak komoly nevek (Kelly Keagy, Michael Lardie, Brian Tichy tette hozzá a magáét a lemezhez többek között). A nóták egytől egyig ismert klasszikusok, bár azt nem állítom, hogy fejből köpném mindegyikük eredeti előadóját. Mindenesetre itt van a Sound Of Silence, a Summer Breeze és a California Dreamin' is többek között, ezek aligha hatnak idegenül bárki számára is.

Az Influence kimondottan kellemes aláfestés reménytelenül punnyadt, álmatag tavaszi-nyári napokra, de én a magam részéről inkább a már a kanyarban lévő új Night Ranger lemezre izgulok. És akár létezik, akár nem, egy harmadik Damn Yankees sem lenne ám hülyeség...