Shock!

Ejha! Nagyjából ez volt az első reakcióm, amikor megdörrent lejátszómban e Feröer-szigetekről érkezett banda második nagylemeze. A nyitó címadó tételben úgy házasítják össze a Crowbar féle zsíros-mocskos súlyosságot a Pantera dinamizmusával, amitől azonnal padlót fogtam. Nagyon hatásos, nem is értem, eddig miért nem próbálkozott ezzel senki. Vagy csak én maradtam le valamiről?

A pici szigetcsoportról származó zenekar 2002-ben alakult, s azóta a Fighters They Bleed a második sorlemezük. Az első, Pandemonium nevű korongjukhoz nem volt szerencsém, így arról se tudok értekezni, mekkora a fejlődés, de hogy ezek öten tudnak dalokat írni, az hétszentség. A fentebb említett két alapcsapat hatása végig jelen van a lemezen, néhol talán a kelleténél is erősebben, de mivel maguk a szerzemények eléggé változatosak és erősek, ezért akkora gondot ez nem jelent.

A kemény nyitás utáni modern thrash bomba Cold And Black mogorva szövegköpködése elég komoly frusztrációkról ad tanúbizonyságot, s az egyébként Kirk Windsteint egy az egyben hozó Mikkjal G. Hansen itt még anselmós süvöltését is előveszi. A két gitáros, Eddie Jacobsen és Frans Arge Galan is szépen felvonultatják mindazt, amit Dimebagtől ellestek, de játékukra emellett az a fajta csikorgós-ropogós stílus is rányomta bélyegét, amely leginkább Stephen Carpenter és a James Shaffer/Brian Welch duó sajátja. A Battles Of The Mindban a csapat hardcore gyökerei is kiviláglanak, a dobos Dennis Buhl cinjátéka itt egyébként nagyban emlékeztet Vinnie Paul megoldásaira. Az alattomosan kúszó-mászó Cut Through némileg a Roots korszakos Sepulturát idézi, bár a feröeriek jóval eklektikusabbak a braziloknál.

A lemez vége felé aztán mintha megszaporodnának a modernebb felfogású témák. A húzós Rain Of Knives például bármelyik mai thrash brigádnak jól állna, a záró Chained And Restrained pedig először kornos, aztán a zenekar kicsit beborul, és a végeredmény ezúttal is meghatározhatatlan. A hangzás ennek megfelelően vastag, sűrű, de letaglózó erejű, pont olyan, ami Tue Madsentől elvárható, habár a producertől megszokott klinikai tisztaság most hiányzik a hangképből. A majd' egyórás játékidő viszont kicsit soknak tűnik, ebből a tömény zenéből negyven perc is elegendő lett volna, de tudjuk be mindezt az együttes túlzott lelkesedésének.

A SIC-nek az a nagy szerencséje, hogy remek dalokat képesek írni, így az ember könnyen túl tudja magát tenni az egyébként igen szembeötlő hatásaikon. A fentebb említett csapatok kedvelőinek simán bejöhet a Fighters They Bleed, van benne kraft rendesen, és bár írásomban keresztül-kasul röpködtek a zenekarnevek, ne gondoljuk, hogy a SIC egy szimpla kópiabanda. Egy esélyt mindenképp megérdemelnek.