Sokszor és sok helyen magasztaltuk már az Evergrey énekes/gitárosa, Tom S. Englund kivételes és szívbe markoló orgánumát. Tom ezúttal egy szintén kivételesen tehetséges zongoristával, Vikram Shankarral haverkodott össze, s a barátságból végül egy friss, kétszemélyes vállalkozás is megszületett. A zongoravirtuóz Shankar – Englunddal együtt – egy ideje már a Redemption sorait is erősíti, s kettejük stílusos játékáról, illetve melódiáiról már a csapat legutóbbi lemezén is meggyőződhettünk. A skandináv területekről származó melankolikus hangulat-zenék híveit, valamint az Englund hangszínétől konstant libabőrtől „szenvedő" alanyokat már csak ennyi alapján sem hinném, hogy külön fel kellene szólítanom az anyag tüzetesebb felfedezésére. Ugye?
A projekt megvalósulása érzésem szerint már évek óta ott lógott valahol a levegőben, hiszen korábban is sokszor kiderült, hogy az énekes érzelmileg akkor ad át a legtöbbet magából, amikor a lélek legmélyebb regisztereibe markoló dallamait könnyed zongorahangok kísérik. Már az egészen korai Evergrey-lemezeken is voltak ilyen típusú megnyilvánulások, melyek után nagy hiba lett volna elkótyavetyélni a felkínálkozó lehetőséget a filmzenéket is jegyző, kifinomult érzelmi játékkal rendelkező Shankarral, aki itt nem csak kiegészíti Tom mester búskomor melódiáit, hanem gyönyörű szép, magasztos atmoszférával bruttósítja fel őket. Azért ez így elég ütős párosítás, nem? Mondhatnám úgy is, hogy tulajdonképpen kihozza Englundból azt a fajta maximumot, amit ezekből a hangszálakból és lélekből ki lehet, s többszörösen is bizonyítja, hogy a svéd frontember orgánuma kimondottan jól érvényesül ebben a zenei közegben.
A sok helyen vonósokkal is megtámogatott nóták közül azért persze nem sikerült mindegyik kiemelkedőre, azonban itt nem is az volt a cél, hogy orbitális slágerek szülessenek, sokkal inkább a pillanatnyi érzésekre és hangulatokra helyezték a hangsúlyt. Ennek ellenére idővel azért mégis előbukkannak a ragadós momentumok, például a mindvégig csermelyként csörgedező Horizonsban, netán a mélységesen gyászos hangokkal indító, s aztán ellenállhatatlan pillanatokban bővelkedő Distance-ben. De említhetném a 1999 címre keresztelt, egyetlen instru tételt is, amely Englund nélkül is tökéletes aláfestő zene ezekben a hűvös januári napokban, vagy akár az énekes egyedi hajlításait és frazírjait oly megkapóan kihangsúlyozó Solitude-ot. A mindent ütő ász persze egy átdolgozás, ami a Here Comes The Rain Again címre hallgat, és a ma már legendás státuszban csücsülő Eurythmics szintipop-duó követte el valamikor a '80-as évek hajnalán. A dal már ekkor is kábé mindenkit levett a lábáról, de a Silent Skies elbűvölő, érzelembomba verziója is csak azt támasztja alá, hogy micsoda nótát, harmóniákat – és dalszöveget – írtak Annie Lennoxék annak idején. Varázslat. Nincs jobb szó rá.
Persze lehetséges, hogy akik az Evergrey szigorúbb és tüskésebb oldalát preferálják, azoknak túl sok lesz ez így egyszerre. Bár jómagam is szeretem a csapat súlyosabb arcát, most mégis azt mondom, hogy szívesen meghallgatnám a svédek legütősebb nótáit is efféle újraértelmezésben. A tél és a vele járó szállingózó hópelyhek egyébként is eszményi képi világot teremtenek ennek a fajta muzsikának, s legfőképpen Shankar éteri akkordbontogatásainak. Ez a muzsika csakis így nyújthatja a legnagyobb élményt, s így hatolhat be legmélyebben a bőröd alá: ha a külsőségek és a körülmények is megfelelnek ennek. A Satellites tehát tökéletes prológus a kanyarban kukucskáló friss Evergrey-lemezhez.
