Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy kapjunk egy szólólemezt Simone Simonstól. Mégiscsak az európai metálszíntér egyik legismertebb énekesnőjéről van szó, aki karakter a mikrofon mögött és karakter a színpadon. Ráadásul, mint azt különböző vendégszerepléseivel bizonyította, még stílusának – értsd ezt most jól – behatárolt jellege mellett is számos irányban kompatibilis, mindenhez hozzá tudja tenni gazdagításként a maga árnyalatait. Az Epica énekesnője az Ayreon főnökével, Arjen Anthony Lucassennel közösen írta és rögzítette a Vermilliont, és a végeredmény pont olyan, mint ezek alapján magad elé képzelnéd.
Nem feltétlenül sarkítanám le a dolgot annyival, hogy ez itt egy lájtosabb, egyenesebb vonalú Ayreon-album vendégénekesek hadserege helyett végig Simone énekével, de első közelítésnek azért nem rossz ez a párhuzam. Kétségtelen, hogy a lemez elsődleges varázserejét az a bizonyos markáns atmoszféra jelenti, ami Lucassen összes munkáját fémjelzi. Arjent ma már aligha kell bárkinek is bemutatni, és természetesen a Vermillion dalait is minden pillanatban átszövik összekeverhetetlen hangszerelési megoldásai, dallamfordulatai, sőt, még a hangzás is abszolút az Ayreonhoz, illetve a durvább pillanatokban a Star One-hoz húz. Ugyanakkor – és ez már csak a felállásból fakadóan sem lephet meg senkit – a lemezt hallgatva sokszor az Annekével közös The Gentle Storm projekt is felrémlik az ember lelki szemei előtt.
Ha a fentiekből most arra következtetnél, hogy Arjen ellopta a show-t Simone elől az énekesnő saját szólóalbumán, nincs szó ilyesmiről. Lucassenista környezet ide vagy oda, a dalok összességében kevésbé szövevényesek-kalandozósak, mint egy-egy Ayreon-anyagon, egyértelműen direktebb a megközelítés, amit már az is jól szemléltet, hogy a tíz dal mindössze 46 perc alatt lepörög. És legyen szó akármilyen hangulatú témáról, a főszerepet végig Simone operás, kristálytisztán szárnyaló hangja játssza. Bár maximálisan elismerem a zenekar munkásságát, az Epica nekem túlzottan steril, így aztán nem is igazán hallgattam őket soha. Simone-t azonban kedvelem, Arjenre pedig még azzal együtt is bármikor rá lehet bízni egy vastagon élvezhető album megírását, hogy bőven maga mögött hagyta már karrierje legkreatívabb időszakát. Így aztán a Vermillion, ha nem is fordítja ki a világot a sarkából, egy kimondottan jól hallgatható, élvezetes metállemez lett az európai szimfo-progos vonalon, és a maga keretei között kellően változatos is.
A nyitó Aeterna epikus-monumentális, jól álcázva rengeteg '70-es éveket is rejtő nyitánya még nem hoz egész pályás letámadást, de a másodikként érkező In Love We Rust már vérbeli sláger. Bár Lucassen ezeket a hatásokat is baromi ügyesen temeti a hangzásrétegek szőnyegei alá, orbitális '80-as évekbeli popos áthallásokat rejt a nóta. Simone dallamai már elsőre a fülbe ragadnak, és a szépen kidolgozott gitárszóló is ül. De rögtön utána a másik végletbe csapunk át a Cradle To The Grave grandiózus szintikkel aládúcolt, csikorgó riffelésével és Alissa White-Gluz színesítő bömbölésével, illetve vokáljaival. És ez is tök jó. (A borzalmasan klisés, lakkbőrcuccban vonaglós klipért viszont kár, mindkét csajban sokkal több rejlik annál, mint hogy ilyen csontig lerágott közhelyekbe csomagolva kelljen őket lenyomni a közönség torkán.) Az epicás Mark Jansennel megerősített R.E.D. szintén a karcosabb oldalt képviseli elektronikus-mechanikus sci-fi radírozásával, ez is igazi telitalálat. A Fight Or Flight szépen meghangszerelt szárnyalása vagy a Dark Night Of The Soul zongorás-vonós fináléja viszont lágyabb húrokat penget, szóval kerül bőven a mérleg mindkét serpenyőjébe.
Mint írtam, nem világrengető majdani klasszikus ez a lemez, de kellemes hallgatnivaló, néhány tényleg igazán kiemelkedő pillanattal. Érdemes tenni vele egy próbát, akkor is, ha hozzám hasonlóan nem vagy Epica-rajongó.
