Mikor elért hozzám az új Sinister-lemez híre, magamban automatikusan el is kezdtem írni a kritikát az anyagról. Akkor még egy hangot sem hallottam az albumból, de mégis, szinte biztos voltam benne, hogy látatlanban is előre lehet tudni, mit rejt majd a hollandok tizenharmadik lemeze: semmi újat, megint kapunk egy adagnyi hollandusan kimunkált, de unalomig ismert fogásokkal telepakolt death metalt. Jól tettem, hogy azért végül csak meghallgattam a Syncretismet, mert kellemes csalódásban lett részem.
Fogalmam sincs, mi visz rá egy idestova huszonkilenc éve létező bandát arra, hogy ennyi év után még valami újdonsággal rukkoljanak elő, de le a kalappal az ötös előtt. Rendben, azért gyorsan tegyük hozzá, hogy a zenekar 2003-ban egyszer már feloszlott, a tagságból pedig egyedül Adrie Kloosterwaard az őstag, ám ő az zenekar első életszakaszában dobosi teendőket látott el, s csak az újjáalakulás óta, azaz 2005-től kezdve frontember. A Syncretism a csapat újjáakulása óta már a hetedik lemez a sorban, s ami annyira egyedülállóvá teszi a Sinister életművében, az a meglepően fogós témák mellett a nagyzenekari betétek minden eddiginél vehemensebb használata.
A nyitó Neurophobicban például máris érezhető ez a tendencia, a nagyzenekari rész már itt túlnő a szokásosan intróra redukált szerepén, a háttérben felbúgó trombiták és sikoltó vonósok együttese végig elkíséri a módszeres aprítást, hatásosan növelve a drámaiságot, ami még ennyi év után is új színt ad a Sinister zenéjének. Visszatérve még kicsit az intróra: az is észrevehető, hogy a csapat ezúttal mennyire kimunkáltabb, profibb szimfonikus részeket rittyentett össze, főleg a korábbi lemezeiken itt-ott felbukkanó nyúlfarknyi, eléggé nyilvánvalóan szintetizátoron megszólaltatott hasonló próbálkozásaikhoz képest. A Convulsion Of Christban pedig a lemez másik erőssége, a fogósság mutatkozik meg. Eleve izmos egy nóta ez, de emellett még egy igencsak dúdolható gitárdallammal is megspékelték a hollandok, amitől az egész egyedi ízt kap.
A Sinister a kezdetektől szarakodásmentes, egyenes vonalú death csapat volt, ahol a nyers erő és a hozzá passzoló technikázás együtt alkották a védjegyszerűen brutális végeredményt. Persze náluk is elő-elősejlettek hatások, sőt, bizonyos esetekben talán még annál is több. A Suffocation jó viszonyítási alap velük kapcsolatban, a Sinister sokat merített Frank Mullenék pőre szilajságából, de ennek ellenére mindig is megvolt a saját hangjuk, ami miatt manapság a zsáner egyik oszlopos tagjaként tartjuk őket számon. Csak épp azt nem értem, miért nem merítkeztek bele jóval hamarabb ebbe a szimfo-deathes világba ilyen mértékig.
A jó öreg Cannibal Corpse vértől csöpögő logója sejlik fel előttem a Dominance By Acquisition bevezető részét hallva, ha pedig már emlegettük a Suffocationt, akkor füleljünk csak bele a címadóba! Az album második fele talán némileg izgalommentesebb, mint az első, habár errefelé is lelni érdekes dolgokat. Figyelemre méltó a Black Slithering Mass fennakadt szemű tekerése vagy a Rite Of The Blood Eagle okkultizmusba mártott betonozása is. De minden pozitívuma ellenére azért mégis a kelleténél hosszabbnak tűnik az anyag, hat-nyolc percet lecsípve sokkal feszesebb, gyilkosabb is lehetett volna ez a lemez. A hangzással egyébként ezúttal sincs probléma, a holland death-bandákra jellemzően nem túl steril, némileg zajos, a békebeli skandináv death-időket idézi a megszólalás. Külön érdemes megemlíteni a pazar borítót is, amelyhez hasonlóan részletekbe menően kidolgozott munkával tényleg szinte csak death-lemezeknél találkozni, de egyben hatásosan tükrözi is a korongon lapuló gonosz muzsikát.
Nem vártam sokat a sokadik Sinister-albumtól, főleg annak fényében, hogy egy-két kivételtől eltekintve eddig jobbára még a fiatal csapatok idei eresztése is gyalázatos. De azért csak bebizonyosodik ismét az a lassan aranyszabállyá nemesülő kitétel, miszerint a nagy öregekre mindig lehet számítani. A bivalyerejű új Immolation és a szintén karcoló friss Obituary után a Sinister is megmutatta, mi fán terem a minőségi death metal.
Hozzászólások