Shock!

Szeretem a meglepetéseket. Az olyanokat pedig különösen, ha a nagy semmiből, totálisan váratlanul jön egy zenekar és kitörölhetetlenül felverekszi magát az év legjobbjai közé a bemutatkozó lemezével. Minden évben várom, hogy megcsapjon valami ilyen üdítő, felkavaró fuvallat, idén a Slavior adta számomra ezt az ajándékot.

Hogy kiket takar a Slavior név? Ha annyit mondok, a doboknál Mark Zonder ül, akkor néhány értőnél már árnyalódik a kép (akinél nem: Zonder a Fates Warning egykori dobosa volt). Mark nyilvánvalóan unatkozott, így maga mellé gyűjtött még két embert: Wayne Findlayt (ex-Michael Schenker Group gitáros és billentyűs), valamint a Tribe Of Gypsies énekesét, Gregg Annallát, akiről eddig vajmi keveset tudtunk, de remélhetőleg mostantól jóval többen megjegyzik a nevét. A srác indián („szépen mondva": native american) származású, a hangja finoman hajlékony, van benne egy nagy adag grunge, a hangszíne pedig helyenként egy nem vad Sebastian Bachot idéz, bár ha kell, tud acsarkodós, keményebb is lenni. Nagyon szerethető torok, már miatta érdemes volt megismerni a zenekart, így a nagyon sokadik hallgatás után bátran ki merem ezt jelenteni.

A zene groove-alapú (nem meglepetés) modern metal, semmi öncélú progoskodás, semmi felesleges finomkodás (bár amiket Mark üt, azért az tanítanivaló), ám a modernkedésbe belefér némi rap, meg reggae, mely kettőst szívből rühellem, ám itt mégis szerethetővé tudták formálni még ezeket a stílusjegyeket is. A modern vonalat nem szuttyogják el, meglehetősen 2007-es ízű a Slavior, néha olyan érzésem volt, mintha valamiféle Faith No More, Fates Warning, Soundgarden turmixot hallanék.

A nyitó Origin mellett a Swept Away refrénje kiemelkedő, az Altar lüktetése vagy az abszolút 'gardenes/'more-os Another Planet mindenképpen a lemez csúcspontjai közé tartozik. A Deeper viszonylagos egyszerűsége gitár- és dobtémákban (mondjuk mihez képest egyszerű) egyaránt meglepő az eddigiek után, ám üdítő színfolt mindenképpen, Gregg pedig még egy keveset üvöltözik is. A Dove életem talán első reggae dala, amit hajlandó vagyok meghallgatni és nem gyűlölöm szívből, pedig a határán egyensúlyozik annak, hogy sikítva kapcsoljam ki, de akkora refrént raktak a nótába, ami miatt nem tudom nem szeretni. A lemez címadója, a Slavior ismét egyik favoritom, a súlyosabb, de nagyon mai ízeket felvonultató vonalát pendíti meg a formációnak, jól is áll nekik, remélhetőleg ezt a vonalat folytatják a jövőben.

Az egyetlen dolog talán, amit fenntartásokkal fogadtam, az a Give It Up frittyifrüttyi chilizése, de ebből is olyan ügyesen, akkora groove-val kanyarodnak ki, hogy megússzák a pontlevonást. A záró Red Road az eddigieknél nagyobb ívű dalszerkezete a mainstreamebb irányba tereli a zenét, de abszolút jól áll ez is nekik, még akkor is, ha ilyen dobtémákat mainstream zenében a büdös életben nem fogunk hallani. A rejtett track egy native american hatású kis szösszenet, vélhetően Gregg törzsének nyelvén.

A második lemez készülőben, a hírek szerint súlyosabbak lesznek, mint ezen, nos, tűkön ülve várom – remélem a gitárszólókat karakteresebbre (tökösebbre) formálják, azokat egyelőre a „jó-jó, de azért lehetne ehhez a zenéhez ütősebbet is kitalálni"-kategória nyertesei.

Zonder rajongóknak kötelező jellegű anyag, mellettük meg mindenkinek, aki a tényleg igényes, modern felfogásban megírt, de dallamos zenéket kedveli, elsősorban nem progheadeknek, bár tartok tőle a kiadó, és Zonder neve miatt elsősorban ők az első számú, potenciális közönség. Számomra így, a megjelenés után pár hónappal is ugyanannyi izgalmat rejt, mint elsőre, az pedig nem kérdés, hogy ezek után a Tribe Of Gypsiest is meg kell ismernem.