A mohácsi Solar Scream nem éppen egy örökmozgó csapat, egykori shockos kollégánk, Kántor Tamás gitáros és társai inkább csak a háttérbe húzódva, figyelgetve alkotnak. Nyilván nincsenek illúzióik azt illetően, meddig lehet jutni Magyarországon ezzel a zenével...
Az itthoni kilátástalanságot akkor sajnálja csak igazán az ember, amikor megjelenik egy-egy olyan album, mint a Bare To The Bone, ennek a lemeznek ugyanis egy normális világban / országban nem az lenne a sorsa, hogy elmenjen belőle néhány száz darab, a csapat pedig újabb csendes két-három év alatt szórványos koncertezés közepette, kevés előrelépés után elkészítse az utódját, amit megint ugyanennyien ismernek meg. Keseregni persze nincs sok értelme, ők sem teszik, de én azért sajnálhatom, hogy egy svéd, német vagy holland banda ugyanezzel a zenével simán az InsideOutnál vagy valamelyik másik tőkeerős független kiadónál dolgozhatna, neadjisten néha betársulhatna egy-két komolyabb nemzetközi turnéba is...
A csapat stílusa egyébként nem változott sokat a három évvel ezelőtti Divider debüthöz képest. Összességében talán kevésbé sötét ez az album, de alapvetően ugyanazt a gitárgazdag, ám dallamos, hangulatos és agyas metalt játsszák, amit jobbhíján a progresszív feliratú dobozba gyömöszölhetünk. Ha azonban a csúnya P betűs szóra válaszul még ma is pavlovi reflexként köpnéd a Dream Theater nevét, ki kell ábrándítsalak: a Solar Scream már amolyan sokadik generációs prog csapat, akiknél direktben nincsenek ott John Petrucciék, csupán úgy, mint minden összetett zenét játszó, a hagyományos formuláktól elrugaszkodó metal zenekarnál. Hogy mi van helyettük? Egy sor minden más, összességében mégis nehezemre esik neveket mondani, azok ugyanis nem visznek közelebb a megoldáshoz. A bandának mára kialakult a saját világa, ami itthon még napjainkban is ritka. Ebbe a világba rengeteg hatás és hangulat belefér, az anyag azonban végig dalcentrikus marad, és éppen ez a Bare To The Bone legnagyobb előnye.
Ha csak egy számmal kellene érzékeltetnem, mit is csinál a Solar Scream, az mindenképp a Fracture lenne, ami saját bevallásuk szerint nem készült slágernek, mégis az lett, és benne van minden, amitől csak jók. Fogósan dallamos, mégsem nyilvánvaló vagy pláne műanyag, rejt egyfajta álmodozós, repülős hangulatot, de nem üveges szemekkel semmibe meredő melankólia ez, hanem élettel, energiával telített érzelemgazdagság. És emellett minden hang a helyén van benne, a dal építkezése egyszerűen mesteri úgy zeneileg, mint dinamikáját tekintve: mire a záró szólódíszítésekig eljutunk, tényleg teljesen magával ragadta a hallgatót, aki pontosan tudja, hogy újból és újból meg kell majd hallgatnia. Szerintem egyértelműen ez a csúcspont, de szerencsére nem az egyetlen: a Still Running Deep nyitás, a zúzós címadó vagy a feszesen összerántott The Storm sem maradnak el mögötte sokkal, nem is beszélve a kilenc percet közelítő záró Sunrise Early May szintén perfekt módon felépített fél-lírájáról.
Először egy hosszabb autóúton ismerkedtem az albummal úgy, hogy nem volt nálam más zene, és egy cseppet sem esett nehezemre egymás után háromszor-négyszer végigpörgetni a CD-t. Vagyis abszolút hallgattatja magát a lemez, bár azt azért hiba lenne nem megjegyezni, hogy a hangulatok, témák itt-ott kissé összefolynak. Ezen a téren Harek dallamainak további színesítésével legközelebb nyilván még jobb eredményre jutnak majd. A hangzás szép és arányos, bár kissé steril, de ez már egyéni ízlés kérdése is. Nálam például ez a fajta dobhangzás sosem jött be annyira, lehetne teltebb, vaskosabb. Pár perc alatt persze rááll a fül, szóval tragédiáról semmiképpen sincs szó.
Amennyiben olyan zenére vágysz, ami egyszerre súlyos és dallamos, de közben kellően tartalmas és egyáltalán nem nyilvánvaló, ne is keress tovább. Az idei év egyik hazai csúcslemeze a Bare To The Bone, ez nem is kérdés.
