Shock!

Nem volt könnyű szülés ez a lemez, hiszen Corey Glover (Living Colour) és Mike Orlando (Adrenaline Mob) közös projektjének gyökerei még a covid előttre nyúlnak vissza. Ráadásul mintha továbbra is rossz, vagy legalábbis kétes csillagzat alatt futna a sztori: hiába jelent meg tavasszal végre, hosszas csendek és kivárás után az album, mostanra a hivatalos felületeken valami miatt Corey Glover's Universe-re változott a név, és gyanúsan nincs körülötte semmiféle kiadói vagy egyéb hype. A turné gondolata pedig a jelek szerint fel sem merült. Vagyis szinte borítékolható a süllyesztő, ami nagy kár, mert a zene – a nevekből is sejthetően – óriási.

Corey és Mike Booker King basszer és Taykwuan Jackson dobos segítségével rögzítette az album tíz dalát, a muzsika pedig – nem túl meglepő módon – pont olyan, mint előzetesen elképzelnéd. Vagyis adott egy groove-os, de kellően áramvonalas riffelésben, illetve virtuóz, néhol már-már szinte túlzóan villantós szólókban feketeöves gitáros, meg egy énekeszseni a maga soulos-gospeles felhangjaival, de ízig-vérig rockos lendületével. A végeredményt leginkább talán dallamos, groove-os modern metálként jellemezhetném, ha mindenáron skatulyáznom kellene, de a lényeget mindenki sejtheti, hiszen a főszereplők stílusa ebben az esetben tényleg bárki máséval összekeverhetetlen.

A lemez elsőre is megnyerő, ráadásul tele van fogós dallamokkal, de meglehetősen sűrű, így néhány hallgatásra mindenképpen szükség van, hogy átfogd. Ha azonban lepörgött háromszor-négyszer a cucc, már nagy biztonsággal el lehet rajta igazodni. Ehhez természetesen ezúttal is Corey jelenti a kulcsot: a fickó egyszerűen briliáns, 59 éves kora ellenére is végig fénykorát idézően teljesít, ráadásul tényleg, szó szerint bármilyen stílusú zenében képes élni és virulni, beragyogni a dalokat. Itt sincs ez másképp. A zenei alapok is végig baromi erősek, de igazából Glover kellett hozzá, hogy százszázalékosan jellegzetes, igazi arca legyen a Sonic Universe-nek.

Leggyorsabban talán a refrénbomba Higher vagy a szintén kórusban erős Life ülnek a fülbe, ami érdekes albumszerkesztési húzás, lévén ezek a klasszikus B oldal elején robbannak. De igazából hiába tüskésebb náluk egy fokkal, már a lemeznyitó I Am kemény törésekkel tarkított, hatalmas groove-jai, zsíros énektémái és brutál szólója sem téveszthet meg senkit. Némi rutinnal egyből hallatszik, hogy érdemes energiát fektetni az albumba. Ugyanígy megalázóan gyalul a csaknem hétperces címadó is a maga csikorgó groove metal riffelésével, gospeles hatású vokáljaival. Noha Orlando csillagharcos, over-the-top virgaorgiája ebben azért megfeküdheti a gyomrokat, én valami miatt ezúttal is bekajálom Mike-tól, amit másoktól nem feltétlenül ennék meg, ez van. (Jó, a Come What Mayben nekem is sok egy kicsit, amit leművel.) De tulajdonképpen az összes dalt felsorolhatnám, mert nemcsak stílusát, de színvonalát tekintve is kimondottan egységes a lemez, és mondanom sem kell, telepakolták apró finomságokkal, érdekességekkel.

Marha jól is szól az album, és tulajdonképpen csupán annyi észrevételem lenne, hogy még egy pihenő elfért volna rajta a Whisper To A Scream finom, egyszerre hagyományőrző és hi-tech bluesballadája mellett. Hiába tényleges dalok a dalok, összességében rengeteg információt zsúfoltak beléjük, és ha épp nem vagy hozzá megfelelő hangulatban, akár fárasztóan is hathatnak a hallottak. Bizonyos tekintetben tehát igazi zenész-zene ez, töménysége miatt elsősorban sokat hallott ínyencneknek való, de másoknak is érdemes rászánniuk az időt. Nekem mindenesetre garantáltan ott lesz az évvégi Top 20-as listámon.