A finn Spiritus Mortis több mint két évtizede zenél, és ismeretlenségükben bizonyára az is erősen közrejátszik, hogy irreálisan sokáig, egészen a 2000-es évek első feléig csupán demókban gondolkodtak. Biztos tudnának valami magyarázatot adni a dologra, de végülis nem ez a lényeg, jobb később, mint soha, az egykori Reverend Bizarre frontemberrel, Sami Hynninennel elkészített The God Behind The God album révén pedig kis szerencsével nagyot léphetnek előre a földalatti doom színtéren.
A zenekar azt a fajta doomot játssza, melynek egyértelmű császára a Robert Lowe-val ismét csúcsformába lendült Candlemass, vagyis ez nem a death metalban meghempergetett, nőiénekes-gótos és nem is a mocsaras, spanglis változat. Úgy is fogalmazhatnánk, éjfekete, lidérces, nyomasztó, itt-ott kicsit meseszerű hangulatú heavy metal ez ólomsúllyal pengetett riffekkel, drámaian monumentális dallamokkal és a hallgatót beszippantó grandiózus atmoszférával. Az persze borítékolható, hogy Hynninen teátrális előadásmódja sokaknak túlzás lesz, de ez az irányzat még az undergroundon belül is underground, így nincs is semmi csodálkoznivaló a „szereted vagy nem szereted" jellegen. Főleg, hogy a lemez remek stílusgyakorlat ezen a vonalon, és ha nincs is akkora telitalálat, mint az utolsó két Candlemass vagy a sok helyen földbe döngölt, de ettől még teljesen jó új Heaven And Hell, az iommista muzsikák híveinek azért bátran merem ajánlani. A The Rotting Trophy például az év egyik legnagyobb dala ebben a stílusban komótos súllyal görgő harciasságával, de hasonlóan megnyerő a címének megfelelően nem kevés My Dying Bride áthallást rejtő, meglassult Death Bride vagy az elborult, tenyérizzasztó Heavy Drinker is. Nem állítom, hogy minden dal egyformán jól sikerült, a leggyorsabb tempójú The Man Of Steel nyitásból például sokadik hallgatásra is hiányzik valami megfogalmazhatatlan plusz, de az összkép egyértelműen pozitív.
A finnek nem mindig könnyítik meg a hallgató dolgát, vagyis ne számíts doom slágergyűjteményre, de Hynninen jellegzetes dallamai idővel azért bekúsznak a fülbe, és az eltalált, ízlésesen megformált riffek, gitárszólók között is akad nem egy emlékezetes. Az album hangzása bőven élvezhető, bár a mai viszonyokhoz képest nem annyira jó, kicsit tompa az egész sound, de hát itt nyilván nem állt rendelkezésre akkora dollárhegy, mint a Heaven And Hellnél.
Doomstereknek abszolút ajánlott lemez a The God Behind The God, ha szereted a Candlemasst, a Solitude Aeturnust, a Memory Gardent és társaikat, tegyél velük egy próbát, garantáltan okoznak majd kellemes pillanatokat. Akiket pedig meggyőztek, azok október 22-én élőben is megnézhetik őket a budapesti Pogo Locóban.
