A Starofash projekt mögött álló személy, Heidi Solberg Tveitan ugyebár az emperoros Ihsahn felesége, ezen a ponton pedig el is illan bárminemű rock/metal kötődés a kritika tárgyával kapcsolatban. Nem volt ez persze mindig így, elég, ha csak az akkor még Ihriel művésznéven futó asszony és férjének családi zenekarára, a zseniális produkciókat fialó Peccatumra gondolunk, de Starofash néven is volt már az itt hallhatónál sokkal súlyosabb/vegyesebb az összkép. Ihsahn mellett az Ulver kreatív magja, Rygg és Ylwizaker is felbukkant errefelé valamikor régen, sőt, a kalandot útjára bocsátó Iter.Viator albumot annak idején a legfőbb farkas saját kiadója, a Jester gondozta. Ez a muzsika ma már azonban csak Heidiről és az ő egyszemélyes világáról szól, azokkal a hangszínekkel, melyeket ő maga szükségesnek tart a hangulat teljessé tételéhez. Mert alapvetően hangulatokat teremt ez a 12+1 tétel, egyet-egyet az év minden egyes hónapjához rendelve, plusz a ráadás.
A zene maga sokkal inkább elektronikus/indie dark pop, mint bármikor korábban, és szerencsére nem is akar másnak mutatkozni. Az Ihsahn-Ihriel házaspár munkái kapcsán sokszor éreztem azt a múltban, hogy túl sokat akarnak fogni, majd a produkció a történet tetőpontján, végül legtisztább saját formájában kristályosodott ki. Ezért lett valódi klasszikus számomra a Prometheus a Császártól, majd a Lost In Reverie a Peccatumtól, és erre a sorsra juthat végül a Ghouleh (mely magyarul kb. zombinőt jelent) is. Az Ulterior filmzenéjét nem számítva ez a Starofash negyedik teljes értékű produkciója, mely egy meglepően hosszú, látszólag terméketlen időszakot zár le. Heidit legutóbb Andy Winter szólólemezén hallhattuk énekelni, akkor is csak egyetlen dal erejéig. Az énekesnő egyértelműen újjászületett, a változás pedig – bármilyen finoman, ízlésesen ment végbe – mégiscsak meghökkentő. Ez az album ugyanis leginkább tisztaságában, egyszerűségében megkapó, és ezt az arcát mindenféle hátsó szándék nélkül mutatja felénk.
Ahogy említettem, az elmúlt év egyes hónapjaiban született dallamok gyűjteménye ez az anyag, melyek akár bölcsődalok is lehetnének, ha ugyan efféle muzsikával szeretnénk gyermekünket elszórakoztatni; ugyanakkor a hasonlat egyáltalán nem légből kapott. Elsősorban Heidi hangja táplálja a dalok éteri báját, a minimalista elektronikus hangszínezés csak ráerősít az ének domináns szerepére. Az évszakok változásának végigkövetése ebben a szürreális értelmezésben pedig egészen varázslatos tud lenni a megfelelő élethelyzetekben – olyannyira, hogy nem is igazán támadt kedvem mást hallgatni, mióta először rabul ejtett. Nem lehet kikerülni az összevetést Heidi testvérének, Einar Solbergnek hasonló törekvéseivel a Leprous zenéjének kikristályosításában, linearizálásában – itt ez a szándék torzított gitárok nélkül testesül meg. Táncos téli dalok, letisztult, szimpla akkordmenetek, kortalan muzsika, maximális hatással a befogadóra, legyen az bárki.
Amit Alanis Morissette kapcsán mondtam legutóbb, itt is igaz: egy párhuzamos világban ez az év egyik legfontosabb lemeze. A kizárólag digitális formátumban megjelent album a Starofash bandcamp oldaláról tölthető le.
Hozzászólások