Shock!

Korábban nem gondoltam volna, hogy lehetséges tagcsere a Steel Panthernél! Az egész arculatot és koncepciót, mindent annyira az eredeti négy karakterre építettek fel, hogy elképzelhetetlennek tűnt bármelyikük lecserelése (jó, jó a KISS-nél is megtörtént, nem is egyszer, tudom). 2021-ben aztán Athos, Porthos és Aramis mellől mégis dobbantott D'Artagnan, mi pedig már tavaly meggyőződhettünk róla élőben, hogy Lexxi Foxx ugyan hiányzik, de koncerten a banda tökéletesen működőképes az eredeti basszusgitáros utódjával, Spyderrel is. Most pedig itt az On The Prowl, az első post-Foxx nagylemez, és nagy titkot nyilván nem árulok el vele, hogy gyökeres változást azért nem hoz. Az persze kapásból egyértelmű, hogy a Steel Panther portájára is megérkezett a Stranger Things meg a synthwave – elég csak ránézni a borítóra –, de a fő csapásirány ugyanaz, mint eddig: feelgood hajmetál a szex, drogok és rock and roll vonalat a maximumig kitolva.

Persze azt is megértem, ha tizennégy évvel az első lemez után már csak legyintesz, hiszen tény, hogy közel sem hat olyan frissnek és izgalmasnak egy Steel Panther-album 2023-ban, mint az induláskor, de azt azért kár lenne elvitatni tőlük, hogy az On The Prowllal alaposan megrázták magukat. Ez bizony itt az utóbbi szűk tíz év legjobb cucca tőlük, ami simán köröket ver finoman szólva felejthető elődjére, de a Lower The Barra is.

A nyitó Never to Late (To Get Some Pussy Tonight) kapásból olyan tökös, húzós darab, ami a legjobb pillanataikat idézi, de a fasza Ratt-riffel indító, később synthwave-es hatásokat is felvonultató Friends With Benefits is király. Az On Your Instaragramnál mondjuk ezerszer jobb és viccesebb balladákat is írtak már, így ez sajnos annak ellenére töltelék, hogy korunk egyik húsba vágó és valós problémáját – a közösségi oldalakon használt filterek élőben megtapasztalt, sokkoló hiányát – dolgozza fel.

Az 1987 aztán maga a könnycsurgatós nosztalgia, a Teleporter meg igazi dögös-tökös-húzós rock and roll, ami egy fehér nadrágban indult, de hamarosan tragikus véget ért randi mélyen szántó történetét meséli el. A középtempós, hullámzó Is My Dick Enough is tök jó, ráadásul ebben Frank Zappa legidősebb fia, Dweezil is elereszt egy feelinges gitárszólót. A lemez legpoposabb dala a Magical Vagina, és tök jól áll nekik ez is, élőben pedig mindenki fülig érő vigyorral fogja üvölteni a leginkább stadionokba való refrént. Legközelebb igazán elmozdulhatnának kicsit bátrabban ebben az irányba, és hanyagolhatnák mondjuk a balladákat, amikből három is felkerült a lemezre, de se a korábban már említett On Your Instagram, sem a Pornstar, sem pedig a nem csak címében megfáradt Ain't Dead Yet nem működik igazán. Ráadásul ezek közül kettő egymás után került fel, és a kicsit szürkécske All That And More-ral le is ültetik a lemez végét, amit a pörgős One Pump Cump és a záró Sleeping On The Rollaway csak félig-meddig tud ellensúlyozni.

Más tehát az On The Prowl kicsit, mint az eddigi Steel Panther-cuccok, de tényleg csak egy kicsit, hiszen bár ezúttal halványan beszivárogtak újfajta hatások is, azért a prímet még mindig a Van Halen-, Mötley Crüe-, Bon Jovi-vonalas hard rock viszi. Az viszont egyértelmű, hogy 2023-ra összekapták magukat, így az utolsó két lemez lefelé tartó pályájáról végre sikerült a botkormányt kicsit feljebb húzva, ismét egyenesbe állítani a bandát. Michael Starr meg továbbra is hoz bármit, amire ebben a műfajban szükség van, és ugyanez elmondható természetesen Satchel gitárjátéka kapcsán is. A Never Too Late, az 1987, a Teleporter vagy a One Pump Chump révén elég izmos dal is szerepel a lemezen ahhoz, hogy a bő háromnegyed órás játékidő ne tűnjön túl soknak. Egy szó mint száz, ha máig kitartottál a csapat mellett, az On The Prowllal kifejezetten boldog leszel, ha pedig eddig is kisujjadat eltartva fordultál el tőlük az alpári szövegek miatt, mostantól sem ők lesznek a kedvenceid.