Shock!

Az amerikai underground legenda Steel Prophet is egy olyan zenekar, ami soha nem bírt közel kerülni hozzám. Annak idején, amikor a Nuclear Blasthoz kerültek, eleve távol tartottam magam tőlük, már csak a nevük miatt is, mert akkor már olyan tömegtermelés volt a heavy metal zenekarokból, hogy az valami fertelem.

Ja, ebből most az jön le megint, hogy nem szeretem a heavy metalt, pedig ez nem igaz (egyik legnagyobb kedvencebb máig a Maiden), csak az arctalan tucatzenekarokat nem szeretem a stílusban, meg a 2-3 hallgatás után unalmassá váló lemezeket. Aztán egy válogatáson hallottam egy nótájukat, és akkor felfigyeltem, hogy ez valami egészen más: összetettebb, karcosabb, érdekesebb zene, mintha egy ugyanilyen nevű európai zenekarról lenne szó. Később megkaptam a Messiah lemezüket valahonnan, de hosszú távon nem fogott meg. Majd felkaptam a fejem a When The Six Was Nine c. nagyon is előremutató nótára az MHH egy régebbi kazimellékletén, és most direkt kértem, hogy az új lemezről én írhassak.

Állítólag az Unseen lemez annyiban különbözik elődeitől, hogy próbáltak újra törekedni, "levetkőzni", beépíteni az ősök hatását, egyedibbek lenni. Ehhez képest az első Truth c. szám úgy kezdődik, mint valami Maiden nóta meg valami speed metal szám keveréke. De hamar a fejemhez kapok, hogy ez valami más. Meg kell, hogy mondjam, erről főleg Jack Mythiasin - most már ex - énekes dallamai és nem utolsó sorban a "csakdugjukbeamarshallbeaztángainmaxra" jellegű gitársound tehet. Szinte AC/DC-sen egyszerűen szólnak a gitárok, viszont a szólókra mindig érdekes effekteket pakolnak. Az énekes hangja pedig jóval fájdalmasabban szól, mint a "true" bandákban, de szerintem sokaknak pont emiatt nem jön majd be. Nekem nagyon tetszik, hogy nem klisédallamokkal operálnak a hangszereken és a vokálban sem. A másik (ami már az első számnál lejön), hogy egyrészt a hangzás nem az igazi, olyan semmilyen az egész, nem rossz, de maidenesen erőtlen, mindezt viszont remekül ellensúlyozzák azzal, hogy a hangszerelés egyszerűen mesteri. A fő énektéma alá gyakran játszanak kétszólamú témákat a gitárok (szerintem ezt dallamos death bandáktól lesték el, akik énekdallam híján így teszik "dallamosabbá" a hörgést) a kíséretek mellett, amiket ugyan élőben nem tudom, hogy fognak a megszólaltatni, de lemezen igen sokrétű lesz tőle a muzsika. Király nóta a nyitó!

Nagyobb kedvenc azonban a második Rainwalker. Igazán heroikus, de sötét énektémája van, egyből ragad, viszont ezt ellensúlyozza egy lemondóbb, szomorkásabb bridge rész. Olyasmi a hangulata, mint a Maiden Powerslave nótájának. A Vassűz hasoncímű lemezének atmoszférája sokszor felbukkan a többi nótában is - de mondom: csak a feeling -, a témákban csak nagy ritka a hasonlóság. A szám közepén érdekes, Hammond orgonára emlékeztető effektet raktak a gitárszólóra és zseniális az ikertéma a végén. A harmadik On Way Out keleties hangulata is igen zseniális. Jó sötét kisugárzása van, király Dio-s hangulatú énekkel. Most ez is nagy kedvenc, de csak lassan érett be. A következő zakatolós középtempós Shattered Apart igen-igen groteszk akkordokat is rejt és szinte félelmetes a refrén elszállós tónusa. Erről a nótáról a Control Denied újszerűsége is beugrott. Eddig ennek a felfedezésemnek örültem legjobban. A szólója furán szól (egész magyarosan) de olyan király 4 (!!!) szólamú ellenpontozásos téma kerekedik ki belőle, ami messze túlrepíti a true metal kliséken. Persze megint csak felvetődik a kérdés: hogyan adják elő mindezt majd lájv?

Bár itt-ott nagyon is modernnek tűnik a lemez eddig, de szerintem az igazi nagy törés és új felé mutatás az Among The Damned c. balladában (mondom ballada, nem líra) következik be az albumon. Nagyon érdekes az akkordmenet, ilyen dzsesszes, akusztikus témák a Meshuggah régebbi lemezeit tették felettébb emlékezetessé. Az énekes olyan klasszikus hard rockos dallamot énekel rá, amilyeneket manapság csak a Dream Theaterben hallani ilyen színvonalon. A refrén szívbemarkoló, szinte brutálisan szomorú. Abszolút nem tipikusak a hangközök, amelyek a végén olyannyira elkínoznak, hogy furcsamód bennem a Carcass neve asszociálódott. A Necroticism és a Heartwork lemezen volt ilyen refréntémáik, naaaaagyon sötéééééét. De ezt átitatja az old school metal íz is, ha még nem volna elég a hasonlítgatásból, ami sajnos szükséges az érzékeltetéshez, de igazából itt találtam rá a jövőbe mutató, egyéni Steel Prophet hangra. Puszta zsenialitás a nóta, az utóbbi idők általam hallott legjobb HEAVY METAL nótája.

Nem tudom hogy épp az Among The Damned géniusza vagy csak a számok elrendezése miatt, de úgy érzem a lemez hátralevő része szerintem már nem olyan színvonalas. Talán ezen már a belső feszültségek is rányomták bélyegüket. Vannak itt-ott modernebb hatások: Blackest Of Hearts (a lemez második felének egyik legjobb dala), fura hangulatú ballada (Magenta), speedelés (Mirror, Mirror,...) is, de egyik sem olyan markáns, mint az első 5-6 nóta.

Mivel 51 perces 12 nótás anyagról van szó, ez nem olyan nagy erény sajnos. Pedig ha még telepakolták volna ilyen jó témákkal a lemezt, vagy kevesebb nóta szerepelne, akkor nagyon szeretném. Így sajnos a dalok összességében, nagy átlagban csak egy 7-est érnek, + 1 pont az újra törekvésért, a markáns egyéniségért, ami viszont minden dalban jelen van. Én pedig nagyon várom az amúgy totál hétköznapi és nagyon szimpatikus (anti)imidzsű banda új lemezét.

Mindenkinek érdemes velük próbát tenni, mert ha még nem is tökéletesek az újítások, jóval izgalmasabbak, mint a sok Helloween-klón. Összesen tehát ennyi.