Shock!

Igazi sufni-tuning módszerrel készült a Stereochrist második lemeze, melyet 6 nap alatt vettek fel a próbatermükben (a borító meg másfél nap munka volt, hehe, amúgy egy gargoyle van a borítón, ha valakit érdekel, és élőben is meg szeretné tekinteni, látogasson el Portugáliába).

A végeredményként kapott bika hangzáshoz persze kellett egy kiváló hangmérnök, Hidasi Barna személyében, aki a körülményekhez képest igen ütős hangzást kreált, ráadásul szerencsére nem pontosítgatta ki a felvételt (és kivételesen azt mondom, ez most így van rendjén), benne maradtak a félrenyúlások, apró hamisságok, de épp ezért élő, lélegző ez a majd' ötven perc.

Mindig nehéz helyzetben van egy zenekar, ha két album között énekest kell váltaniuk, sokan nem is jönnek ki túl jól az ilyen helyzetből, de úgy gondolom, a Stereochrist sokkal kerekebbé, egységesebbé vált Makó Dávid csatlakozásával, és nem kevésbé Kludovácz Csaba (dob) játékával. Érdekes módon az az érzésem, mintha nem az új tagok igazodtak volna az addigi zenéhez, hanem a Stereochrist addigi stílusa idomult volna hozzájuk, illetve valahol középen találkoztak.

Sokan rásütötték eddig a Stereochristra, hogy stoner, nos, el kell keserítsem a stoner rajongókat: ez sokkal inkább metal, mint fűszagú nyavalygás. Persze a gyökerek még mindig a Sabbath-hoz – vagyis inkább már a texasi súlyos mocsárzenékhez igazodnak, és ezt az első dalban (Destroying Ruins) jól be is mutatják. Dávid torkában benne rejtőzik kompletten Amerika, érezni rajta, hogy igazi ösztönös zenész, és az összes hajlítást a spontán akarat hajtotta a helyére. És ez így van jól. El sem merem képzelni, tíz év múlva mi fog kiszakadni a torkából.

A kettes nóta alaposan fel is pörgeti a kedélyeket, a Getting Over Seven Years számomra a Tökéletes Klipnóta, rövid, ütős és benne van a csapat lényege. A Good Old Way is a kedvenceim közé tartozik, mely akusztikus gitárral kezdődik, lassan bontakozik ki, a refrén része meg kimondottan hátborzongató: elemi őserőt birtokol. A lemez egyik legkomolyabb szerzeménye, sőt, elmondható, hogy a Stereochrist eddigi legkomolyabb szerzeménye, nagyszínpadra való, sokezres tömeg elé.

A címadó dal előtt pedig maga Dimebag köszönti a hallgatókat, méghozzá az élet értelmével. Maga a dal is erről szól – meg valahol az egész lemez, Dávid érett szövegei a zene szerves részét képezik. Persze akadnak komótosabb, doomosabb szerzemények, de hát kell a negyven felé közeledő doomstereknek is szükséges egy kis pihenő.

A Chemically Ruled az a dal a lemezről, amivel valahogy nem tudtam megbarátkozni, ezt nem érzem olyan kereknek, mint a többit, pedig a végén a szólórésznél megvillan egy kis motorozós, szabadság-feeling. Néhány nótánál még megvolt bennem ez az érzés, hogy alaposan horzsol, de utána egy pici hiányérzet mégis bennem maradt, nehézkesen idéztem fel belőlük bármit. (Igen, az a fránya fogósság.) Érdekes módon a Ride Blindnál meg pont az ugrott be, hogy egy dúsan áthangszerelt akusztikus átiratban sokkal nagyobbat ütne az egész.

A záró dal a Down Bury Me In Smoke-ja, amit meg sem próbáltak átírni (bár teljesen felesleges és morbid lenne ezt a dalt másképp eljátszani, azt hiszem), csak eltolják, ahogy ők érzik. Sokan megkérdőjelezik van-e értelme ennek így itt a lemez végén, de talán a tisztelgésen kívül valahogy ez a dal az, ami a lehető legtökéletesebb formában kifejezi, hogy ez a fajta stílus, zenei világ igazából miről szól, milyen érzéseket adhat. Akire önkéntelenül nem szakad rá ilyenkor, hogy ökölbe szorított kézzel, megfeszült inakkal, komoran bólogasson, nos... az nyilván rózsaszín felhőcskék között élte eddig az életét.

Sokan mondták már, hogy mocsárszagú ez a zene, és tényleg valahol ez jellemzi a legjobban őket (még fotózáskor is bezavaródtak a srácok a dzsindzsába, hehe), mindamellett Életet és Érzéseket tartalmaz a szokásosnál nagyobb dózisban.