Corey Glover nagyon felpörgette a motort az utóbbi években. Egyrészt aktív ugye a Living Colourrel, ott a zseniális Ultraphonix, készülőben van egy közös lemeze Mike Orlandóval, beindított egy súlyos, modern metalban utazó csapatot Disciples Of Verity néven, és megjelent ez az album is. Emellett pedig alkamasint színpadi szerepeket vállal, stúdiós melókban is érdekelt, meg ki tudja még, mivel foglalkozik. Mindez papíron nagyon szépen hangzik, csak a gyakorlatban elég kevesen tudnak hosszabb távon ennyi vasat tartani a tűzben anélkül, hogy csökkenésnek indulna a minőség. A Torn From The Pages hallatán ugyanakkor azt kell mondanom: az 55 éves énekes egyelőre még nem billent át a határon.
Persze ez a lemez hivatalosan nem is Corey-é, hanem Stevie D.-é, azaz Stephen DeAcutisé, aki az egyező becenév ellenére nem azonos a Buckcherry gitárosával, hanem elsősorban stúdiós szakemberként dolgozik a szakmában évtizedek óta. Emellett számos különböző hangszer avatott kezelője (mindent ő játszott fel itt is), és – mint a lemez alapján megállapíthatjuk – kiváló dalszerző. Én legalábbis nem szoktam hozzá ahhoz, hogy valaki csak úgy felbukkan, és mintegy mellesleg kihoz egy olyan bivalyerős albumot, mint ez... Jó, talán nem lenne ennyire különleges a végeredmény, ha más állna a mikrofonnál, de a dalszerkesztés, a hangszerelés, a hangszeres játék fölényes volta így is ordító.
Ami a zenét illeti, itt nem annyira jellemző a Living Colour vagy pláne az Ultraphonix elszabadult zenei kísérletezgetése. Corey összekeverhetetlen hangja, stílusa, netán az itt-ott színesítésként felbukkanó, finom funkos-soulos-gospeles elemek miatt itt-ott természetesen akadnak áthallások a Living Colour irányába, de Stevie barátunk jóval hagyományosabb játékos, mint Vernon Reid, és a ritmusok sem árasztják azt a boszorkányos, forróvérű tüzet, mint az ottaniak. Én azt mondom, jól is van ez így: kimondottan kedves a fülemnek, hogy ezúttal egy ilyen hagyományosabb, sallangmentesebb lemezen hallhatom egyik kedvenc énekesemet, ráadásul végig kiegyensúlyozott színvonalú, rutinos zenészaggyal megfogalmazott dalokban. Ha valamihez mindenáron hasonlítanom kell a cuccot, Doug Pinnick, Eric Gales és Thomas Pridgen projektjének két lemezén például akadtak ezekhez egészen hasonló megközelítésű tételek pár évvel ezelőtt. Vagy ugyanígy Glenn Hughes rockosabb irányultságú szólóalbumait is említhetném. De ezek is csak viszonyítási alapok, mintsem konkrét párhuzamok.
Ha van lemez, amelyről nem érdemes regényeket írni, hát ez az. Semmiféle világmegváltást nem visznek végbe a tizenhárom számban, de minden hang a helyén van, és bizonyos dalok már pár hallgatás után szépen beköltöznek a fülbe. A zorkó Your Time Has Run Out nyitás, a groove-osan szenvedélyes Wake-Up Call, a szép hammondos futamokkal alázengetett Final Resting Place vagy a legkísérletezősebb, sötétebbre vett Soul To Stone mindenképpen ilyenek, azt meg nyilván mondanom sem kell, mekkorákat énekel Corey barátunk az olyan lassabb, érzelmesebb nótákban, mint a Haunted vagy a This Is The Time. De a záró Face Plant jammelős instrumentalizmusa is nagyon ott van a szeren.
Szeretem a váratlanul érkező, de gyakorlatilag hiba nélküli albumokat, amelyeken semmi nem történik azt leszámítva, hogy kiváló zenészek kiváló dalokat játszanak rajtuk. Ez egy projektlemez, szóval garantáltan nem lesz különösebb utóélete, de nálam bizonyosan sokáig szól majd itthon és a kocsiban, és biztos befutó az évvégi húszas listámon is.
Hozzászólások