A Stratovarius annak idején amolyan „Yngwie Malmsteen dalokat ír a Helloween stílusában" zenével vált ismertté, és nagyon jók is voltak ezen a vonalon. Az Episode és a Visions simán az előző évtized második felének legerősebb európai heavy metal albumai közé tartoztak, a kissé formátlanabb Destiny után kiadott ezredfordulós Infinite-tel pedig rendesen le is tarolták a kontinenst.
A terjengős, túl sokat markoló Elements lemezek nálam – és nemcsak nálam – már nem működtek, és a 2003-as budapesti koncert enerváltsága is hervasztó volt, majd jött az alaposan dokumentált csörgősipkás, kimázolt arcú bohóckomédia egymás színpadi levizelésével, sárgaházas nyilatkozatháborúkkal meg követhetetlen oda-vissza kirugdosós társasjátékkal. Innentől kezdve egyszerűen nem lehetett őket komolyan venni. Elég kevesen tették tönkre a karrierjüket olyan módszeresen és annyira szánalmas módon, mint a finnek, de a megújult felállású banda most azt állítja, végre minden rendeződött körülöttük. Ez örömteli hír, noha már a cirkusz utáni 2005-ös visszatérő lemeznél is ezt mondták, és azóta ugye sor került egy rövidebb feloszlásra is...
A bő évtizeddel ezelőtti nagy tradicionális metal újjáéledés egyik vezérhajója mindenesetre ismét itt van, az alapító Timo Tolkki gitáros helyén azonban új arccal, a fiatal Matias Kupiainennel vágtak neki a Polaris munkálatainak. Kíváncsi voltam, mire mennek így, hogy a problémák okozója távozott a fedélzetről, de a végeredmény sajnos csalódást okoz. A fölényes zenei tudás most is egyértelmű, semmiképp se valami kontár töketlenkedésre számíts, az „oké, nem is rossz" azonban jelen esetben kevés, hiszen a Stratónak elég sokat kellene bizonyítania ezzel a lemezzel... Ehhez képest a dalok között még olyat sem vélek felfedezni, ami akár csak megközelítené a Father Time, Paradise, Black Diamond típusú klasszikus himnuszokat, nemhogy velük egy mondatban lenne említhető... Az epikus nótákkal sem sikerült olyat mutatniuk, amire 2009-ben az ember felkapná a fejét, és mivel Kiss Of Judas, Hunting High And Low típusú verhetetlenül slágeres témára sem futotta az erejükből, nem is túl könnyű belekapaszkodni a lemezbe. Egyszerűen lapos a Polaris, és erre akkor sincs mentség, ha Tolkki nélkül is jellegzetesen stratós a végeredmény.
Ami a stílust illeti, érezhetően próbáltak visszakanyarodni a klasszikus vonalhoz, de közben azért a tekervényesebb megközelítésnek sem intettek végleg búcsút. A Deep Unknown beszédes szöveggel indít, középgyors tempójával, monumentális kórusaival összekeverhetetlen Stratovarius, de valahogy csak a hátsó ajtón kopogtat be, az ember egy pillanatig sem érzi közben azt, hogy bármi igazán fontosat hallana, és ez sajnos a folytatásra is jellemző. A hard rockos vonalvezetésű, szellősebb Falling Star kellemes, de semmi extra, a Jens Johansson finom díszítéseivel ellátott epikusabb, fajsúlyos King Of Nothingot pedig nagyon túlhúzzák ahhoz képest, amennyi van benne. A Jens csembalóhangszínen elővezetett bevezetőjéből kibontakozó Blind védjegyszerű kétlábdobos speed téma, precízen hoznak benne minden összetevőt, de kiemelkedőnek ezt sem merném nevezni. Az Infinite album gyors nótáinak hangulatát idéző Forever Is Today akkor már karakteresebb, a kettejük közé beszuszakolt kesernyés, nordikus hangulatú Winter Skies viszont megint túl hosszúra nyúlik...
A talán legfogósabb refrént hozó Higher We Go után pedig az addig sem túl érdekfeszítő lemez egyszerűen dögunalomba fordul. Semmi bajom a kifejtős témákkal vagy a lírai betétekkel, ha azok kellően izgalmasak tudnak maradni, itt azonban szó sincs erről. Már a minden érdekességet nélkülöző Somehow Precious ballada is megöli az ember figyelmét, amit sajnos az utána következő aktuális nagyeposz, a kétrészes Emancipation sem képes újra felkelteni. Az első rész szimplán csak olyan, mintha összekeverték volna az Episode lemezes Babylont meg az Infinityt, hogy utána némi extra szimfo-bombaszttal még tovább hájasítsák őket, a másodikban pedig megint lassulnak, ami a lemez ívét tekintve egyértelmű melléfogás. Pláne, hogy a záró When Mountains Fall is lírai hömpölygés, méghozzá a kelleténél erősebb Forever utánérzésekkel...
Mint mondtam, a zenészek teljesítményébe természetesen nem lehet belekötni, Johansson, Jörg Michael és Timo Kotipelto hozzák a formát, és az utolsó lemez turnéi előtt érkezett, de Strato stúdióprodukción itt debütáló Lauri Porra basszer is megmelegedett a csapatban, hiszen oroszlánrészt vállalt a dalszerzésből, akárcsak Matias Kupiainen. Utóbbira hárult a legkényesebb feladat, de nem tört bele a bicskája: szépen, ízlésesen és egyszersmind technikásan is játszik, habár egyéninek semmiképpen sem nevezném. A Mikko Karmila kreálta sound arányosan telt, és a Havancsák Gyula-féle impozáns sci-fi borító is vonzza a tekintetet, de ennek ellenére a lemez mégsem működik igazán. A háttérben elmegy, ennél több azonban nincs benne, és ez baj. Kíváncsi vagyok, mi lesz most velük...
Hozzászólások