A System Of A Downnal én is a '98-as pesti Slayer bulin futottam össze először, és bevallom, akkor nem esett le a húszfilléres: érdekesen néztek ki a színpadon, de a zene nem nagyon tetszett. Csak a Sugar klip sokadszori végignézése révén kezdett el derengeni valami, de még inkább a 2000-es Iommi lemez remekbe szabott Patterns dala által, amiben ugye Serj Tankian dalolt.
Ezután a banda áttörését meghozó Toxicity már engem is egyből telibekapott. Persze nemcsak én ébredtem lassan, a világnak szüksége volt néhány évre, mire megértette a négy kettyós örményt, de végül előállt az a helyzet, hogy amikor e sorokat írom, a System Of A Down minden bizarrsága ellenére vitathatatlanul a világ egyik legnépszerűbb rockbandája. Óriási várakozás előzte meg ezt az új opuszt, a Hypnotize című második rész pedig már itt van a kanyarban, novemberben érkezik. A két testvér világra jövetele közötti féléves szünetnek nyilván anyagi okai vannak - nekem mondjuk tetszett volna, ha meg merik reszkírozni, amihez a Guns N' Roses vette a bátorságot 1991-ben, de ez aligha rajtuk múlott, meg hát más időket is élünk ma már, mint akkor.
A SOAD most sem nyújtja el a dolgokat: 11 számot kapunk 36 percben. Stílushatárokat figyelmen kívül hagyó, tarkabarka kirakodóvásár ez thrashből, punkból, világzenéből, arénarockból és popból összegyurmázva, ami egyszerűen magával ragadó a maga hibbant kavalkádjában. A Toxicityhez és a soron kívüli Steal This Album!-hoz képest annyi a változás, hogy még tovább haladtak a maguk útján, hallhatóan figyelmen kívül hagytak mindenféle elvárást, mertek kísérletezni, beleborulni a zenébe és ebből a szempontból kétségtelenül ez az eddigi legkerekebb System lemez. Egyszerűen lenyűgöző, micsoda könnyedséggel ugrálnak stílusról stílusra akár egyetlen versszakon belül is, ezt ennyire gördülékenyen, ennyire természetesen ma egyszerűen senki más nem képes megvalósítani. Nem szeretném feleslegesen halmozni a dicsérő jelzőket, de a lemezt hallgatva az ember bizony tényleg folyamatosan a tömény zsenialitással szembesül. A banda zenei agya, Daron Malakian gitáros kreativitása egyszerűen lenyűgöző.
A határozottan Iron Maiden-ízű témával berobbanó B.Y.O.B. egy igazi metal sláger irgalmatlanul fogós refrénnel, ami még a csapatot ismerve is döbbenetesen frissnek hat. A pattogós ütemű Revenga és az elvadult Cigaro ezután megvadult bölénycsordaként tapossák ki az ember belét, jóformán lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva. Végigmehetnék az összes dalon, de nincs sok értelme - a zseniális című This Cocaine Makes Me Feel Like I'm On This Song, a flegma refrénű Violent Pornography vagy a személyes kedvenc Old School Hollywood / Lost In Hollywood kettős egyaránt az év csúcspontjai közé tartoznak. Ez tényleg egy elejétől végéig tökéletes mestermunka. Óriási riffek, punkos tempók, torokgyilkos üvöltések, nagyívű keleties dallamok, népzenei ihletésű betétek eszméletlen jó dalokba ágyazva.
A zenekar kapcsán ritkán emelik ki John Dolmayan dobost, így én most megteszem: iszonyatosan húzósan, ízesen játszik, amiben méltó partnere van Shavo Odadjian basszusgitáros személyében. A hangzásról felesleges ódákat zengeni, de annyit azért kiemelnék, hogy gitárt ennyire erőteljesen, természetesen megszólalni nagyon ritkán hallhatunk, Rick Rubin óriási munkát végzett. Persze kérdés, hogy szokása szerint csak felvésette a nevét a borítóra, vagy tényleg lent is volt a stúdióban - ha az első verzió a helyes, akkor ez is a társproducer Daron zsenijét dicséri. Az egyre jobban énekelő Serj mellett egyébként a gitáros is egyre nagyobb szerepet kap a vokálok terén, ami csak tovább színesíti a zenét.
A csapatra jellemző gyilkos irónia továbbra is alapvető maradt, mind az izgága gitártémákban, mind Serj gúnyos énekstílusában és szövegeiben, de ez - mint minden groteszknél - csak a felszín, az arcra mosolyt csaló dallamok ellenére ez a zene bizony sokkal komolyabb üzeneteket hordoz, mint a felhozatal 99 százaléka. Nem tudom, hogy a lemezeiket vásárló milliók közül hány emberhez jut el a System valódi mondanivalója, de szeretném azt hinni, hogy a táncos ütemek, csűrdöngölős örmény folk-kántálósok mögül azért a többségnek átjön a lényeg. Ha meg nem, hát a zenét fűtő tüzet akkor is mindenki érzi.
A Mezmerize egy száz százalékos remekmű az évtized egyik legfontosabb rockzenekarától, benne a mai világ minden problémájával és történésével. Egyesíti a Sunset Boulevard-ot a szétbombázott Bagdaddal, a csillogás-villogást a legreménytelenebb nyomorral, a felhőtlen vidámságot a legmélyebb keserűséggel. Görbetükör mindenkinek a 21. század elejéről. Komoly gyűjteményből nem hiányozhat.
Hozzászólások