Shock!

A Tankard régi intézmény a germán metalszíntéren, így mindig, mindenki pontosan tudja, mire számíthat Gerréék egy-egy új albumától. Ez a megállapítás lényegét tekintve igaz, ugyanakkor – mint minden hasonló bandánál – abból a szempontból azért árnyalhatjuk egy cseppet, hogy ideális esetben az efféle markáns stílussal rendelkező, régi motorosok sem ugyanazt a lemezt szállítják le párévente más címmel. Ha már teuton Big Four, ott van például a Kreator, akik az utolsó két anyaggal határozottan igyekeztek valami másba csúszni, mint előtte, és egyébként is előszeretettel kísérletezgettek karrierjük korábbi szakaszaiban is. Ezzel ellentétben a mai Destruction például pont azért szürkült bele önmagába, mert az innováció leghalványabb szikrája is kialudt bennük az utóbbi években. Bevallom, én a Tankardot eddig inkább Schmierékhez soroltam fejben e tekintetben, mintsem Milléékhez, de a One Foot In The Grave most rámcáfolt.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy a négyesfogat radikális váltásra vetemedett volna, a banda stílusjegyei a helyükön vannak. Viszont határozott benyomásom, hogy összességében nem csak dallamosabb, de komolyabb, sötétebb tónusú is ez a mostani lemez, mint a legtöbb anyaguk. Vagyis hiába tért vissza némi igazolt távollét után a borítóra a zenekar kabalafigurája, Tankard-Alien – szerencsétlen igazán megérdemelne egy kevésbé béna nevet, de hát ennyi évtized után most már mindegy... –, aki a frontképen helyből egy bevásárlókocsinyi szeszt tol haza, a csapat ezúttal lényegesen kevesebbet dalol a sörről, mint szokott. Elég beszédes például, hogy a lemez egyik központi dala a Syrian Nightmare címet viseli, és már ebből sejthetően sem piálós partiindulóról van szó, hanem egy kivételesen jól sikerült, komor és agresszív melo-thrash gránátról...

Hiába szeretem nagyon én is a sört, szerintem nem tett rosszat nekik, hogy most kicsit eltávolodtak az efféle szövegi panelektől, és ez a borongósabb tónus eleve ad a lemeznek egy markáns ízt a diszkográfiában. Bár a Tankard azért persze így is megmaradt Tankardnak, kissé szögletes, száraz megszólalásukat nem bolygatták meg, csak komolyabb az összhatás. A Syrian Nightmare mellett ezt az iskolát erősíti a roppant lendületes Pay To Pray nyitószám és a másodikként elővezetett Arena Of The True Lies is. Utóbbi az album legdallamosabb szerzeménye, néhol szakasztott olyan hatást kelt, mintha Gerréék egy modernkori Accept-nótát akartak volna megírni a saját stílusukban – amit lehetett, azt ki is hozták a dologból a fogós melódiákkal és a szépen elcsípett szólóval együtt. Bár ez a szöveg azért nagyon-nagyon butuska és demagóg lett, hiába értem, mit akartak kihozni belőle.

Aztán persze akadnak hagyományosabb Tankard-thrashelések is, némelyik erősebb, némelyik átlagosabb, ahogy az már csak lenni szokott a zenekarnál. És igen, kitaláltad, abból a szempontból is tankardos a cucc, hogy a második felére kicsit megint összefolyik a lemez. Szerencse, hogy a záró Sole Grinder a fentebb említettek mellett talán a legjobb nóta az összes közül, baromi jól elkapták a tempóit, és a fülbe is gyorsan beragad a kiabálós refrén. A hangzás is kellően ütős és jellegzetes.

Semmiképpen sem klasszikus értékű, nem is tökéletes, de azért megbízható Tankard-lemez a One Foot In The Grave. A kevésbé jellemző momentumokért és a komolyabb megközelítésért pedig megszavazok nekik plusz fél pontot.