Shock!

Annak ellenére, hogy a Nightwish táborának jókora része ma is visszasírja az eredeti énekesnőt, a zenekar mégis újabb és újabb magaslatokat hódit meg Tarja távozása óta, 2016-ra pedig egyértelműen arénacsapattá nőtték ki magukat. Legalábbis Európában. Ehhez képest úgy tűnik, hogy Tarja Turunen karrierje ha nem is hanyatlik, leginkább azonban csak stagnál. Bárhol is koncertezik, két-háromezer ember ugyan kíváncsi rá, ez azonban meg sem közelíti a Nightwish-tábor méreteit, mindemellett pedig eddigi lemezeivel sem keltett komolyabb hullámokat.

Ennek persze számos oka lehet, a magam részéről azonban leginkább abban látom a hibát, hogy hiába Tarja a nagybetűs Hang, szólócuccain egész egyszerűen kevés az igazán karakteres, kiugró téma. Másrészről pedig az is tény, hogy folyamatosan távolodik eredeti csapatának zenei világától abba a musicales, filmzenés irányba, ami friss anyagán, a nemrégiben kijött The Shadow Selfen egyértelműen domináns. Más tehát ez a közeg, mint amiben anno oly sokan megszerettük, ráadásul nehezebben is befogadható, mint a Nightwish kimondottan slágeres témái, rosszabbnak azonban semmiképpen sem mondanám.

A The Shadow Self ugyanis jó lemez, és kifejezetten változatosra is sikerült, így jelenleg számomra ez a legerősebb Tarja szólódolgai közül. A nyitó Innocence totál musical-irányultságú, de kifejezetten jó, a kettes Demons In You viszont súlyos és metalos, amihez Alissa White-Gluz agresszív vokalizálása is sokat hozzátesz. Mindehhez jön még egy kifejezetten funkos bőgőtéma is, a végeredmény tehát meglehetősen vegyes, de pont változatossága és izgalmassága miatt tök jól is működik. Persze nem csak ilyen eklektikus tételek vannak a lemezen: a No Bitter End például egy egyenes vonalú, abszolút slágeres darab, nem véletlen, hogy ez volt az a dal, amit már tavaly is játszottak élőben, elsőként a friss szerzemények közül.

A Love To Hate aztán ismét csak a filmzenés vonalat folytatja, ez azonban nem lett annyira karakteres és erős, mint az első pár tétel, és tulajdonképpen itt érkezünk el ahhoz a problémához, amely a The Shadow Self kapcsán is felüti a fejét: akadnak ugyan kiváló tételek, de ezek mellé becsúsznak olyan töltelékek is, amelyek egyértelműen leültetik a lemezt. A Muse Supremacyjének feldolgozása is inkább csak érdekes, semmint igazán jó, de tény, hogy felkapja rá az ember a fejét. Viszont az ismét csak musicales Diva (Tarjának igazán kijárt már egy dal ezzel a címmel), valamint a húzós Calling From The Wild is több mint okés. Sajnos azonban jócskán akadnak olyan tételek is, amelyek simán elmennek mellettem még sokadik hallgatás közben is. Ilyen például az Eagle Eye, amiben Tarja Toni Turunennel, a testvérével énekel duettet, de az Undertaker és a záró Too Many is (az ezt követő rejtett track viszont poén).

Tarja új lemeze tehát megint más egy kicsit: vannak rajta újdonságok zeneileg, valamint vokálisan, akadnak rajta igazán izmos dalok, de lapos és unalmas darabok is, így a végeredmény megint csak felemás.