A Tau Cross különösebb előzetes hírverés nélkül szállította le első lemezét bő két évvel ezelőtt, 2015 júniusában. A Michel Langevin Voivod-dobos és Rob „The Baron" Miller ex-Amebix-vokalista páros mellé a Miseryből ismerős John Misery és a War//Plague-gitáros Andy Lefton sorakozott fel még 2013-ban, két évvel később pedig össze is hoztak egy totál egyéni hangulatú, ugyanakkor meglehetősen nehezen emészthető, tök érdekes lemezt. A simán csak Tau Cross névre keresztelt bemutatkozás után bevettek egy jószerivel ismeretlen bőgőst, Tom Radiót, így Millernek élőben már csak az éneklésre kell koncentrálnia.
Ugyan a csapat eddig leginkább stúdióprojektként működött – 2016 végéig tudomásom szerint összesen tizenegy koncertjük volt –, úgy tűnik, idéntől talán felpörgetik a bandát. Az új arc bevétele mindenképpen erre utal, ahogy az is, hogy 2017-ben már mostanáig annyi koncertjük volt, mint eddig összesen, de ebben az irányba mutat az is, hogy a második anyag leszállításával sem tököltek sokat. Július végén ugyanis megérkezett a kettes Pillar Of Fire, amely hangulat és hangzásvilág terén ugyanott folytatja, ahol a srácok letették a fonalat a bemutatkozó anyag végén. Mégis más, mint a debüt volt, ugyanis egyértelműen a dallamosodás jeleit mutatja, de természetesen még mindig abban a mocsárbűzt és rothadást árasztó, rendkívül barátságtalan és rideg, minimalista stílusban, ahol a csapat eddig is otthonosan mozgott. A mocskos és koszos, nyers riffelés és a rá érkező rekedtes kántálás továbbra is adott, viszont Rob Miller ezúttal egyértelműen több és jobb dallamot hoz, így az első lemez varacskos szörnyetegeihez képest néhol szinte slágeresnek tekinthető a végeredmény.
Jobbak és jobban is ülnek a dalok ezúttal, ami mindenképpen a Pillar Of Fire előnyére válik, hiszen még az ismerkedés legelején sem kell erővel kényszerítenie magát az embernek arra, hogy hallgassa. Míg az első lemezen az arcok létrehoztak egy tök érdekes és izgalmas világot, addig második nekifutásra tehát a korábban összehozott univerzumukban sikerült végre igazán jó dalokat is írniuk. A nyitó Raising Golem vagy a kifejezetten fogós On The Water és Deep State simán jobb, mint az első anyagról bármi, de említhetném példaként akár a hisztérikus RFID-t is. A borongós hangulatú, instrumentális pillanatokat ezúttal a heroikus, feszültségtől vibráló címadó és a The Big House eleje hozza vissza, néhány dalban, például a klipes Killing The Kingben vagy a The White Horse-ban pedig pszichedelikus hangulatok is felvillannak. Ugyan csak a háttérben megbújva, de ezek hatását erősítik a lemez producere, James Anderson által feljátszott hangulatfestő billentyűtémák is. Ráadásul a cucc vége is tartogat meglepetéseket, hiszen az utolsó előtti Seven Wheels talán a legszínesebb tétel a korongon, amivel újabb árnyalatot sikerült keverniük a szürke, fekete és barna színeket magabiztosan vegyítő palettához, akárcsak a skótdudás hangmintával induló, végtelenül szomorú, záró What Is A Mannel.
Az egyéni hangzás és az érdekfeszítő zenei világ tehát továbbra is adott a Tau Crossnál, a dalszerzést tekintve viszont kifejezetten nagyot léptek előre, így a Pillar Of Fire nem csak érdekes és izgalmas, de végre kifejezetten szórakoztató hallgatnivaló is.
Hozzászólások