Nem vagyok nagy híve a koncertfelvételeknek. Mert miről is van itt szó voltaképp? Kapunk egy best of-lemezt csapnivaló hangzással, és alákevert, feldúsított közönségzajjal. Ami önmagában még nem is akkora baj, ha mondjuk a Led Zeppelin vagy Marcus Miller koncertlemezéről van szó, hiszen ezek jóval többet jelentenek ócska hangminőségű greatest hits anyagoknál. A fentebb említettek is azon kevés előadók közé tartoznak, akik ritkán játsszák vagy játszották el élőben kétszer ugyanúgy a dalaikat, és éppen ezért van is értelme az effajta lemezeiknek.
Na most, a brit TesseracT ebben az egy dologban sajnos a többséghez tartozik. Persze az a fajta zene, amit ezek a fickók művelnek, túlságosan kötött, aprólékosan strukturált és olyannyira precíziós, hogy egy esetleges improvizáció vagy jammelés teljesen tönkre is vágná a szerzeményeiket. Így viszont éppúgy nem látom sok értelmét egy TesseracT-koncertlemeznek, mint ahogy mondjuk egy Fear Factory live-korongnak sem látnám. Lehet, hogy azért, mert nem vagyok ehhez elég elborult TesseracT-rajongó, bár inkább a live-anyagokkal van problémám.
A meglepetés totális hiánya mellett az Odyssey album gyengesége a kritikán aluli hangzás. Tudom, ez egy élőben rögzített anyag, méghozzá a csapat tavaly őszi európai és oroszországi turnéjáról szemezgetve, de akkor is: csak harmadik nekifutásra tudtam végighallgatni a lemezt, annyira lesokkolt az első pár percben ez a tökéletes dobozhangzás. A gitárokat alig hallani, és mintha a zenekar nem is egy klubban, hanem egy hordóban játszana, mélyen a föld alatt. Nem tudom, mennyit adtak hozzá utólag a stúdióban a közönségzajhoz, de még így is elég gyér a végeredmény, erősen hallani, hogy igencsak fiatal bandáról van szó, akik egyelőre a rajongói bázis építésén fáradoznak. Persze hallva a bekiabálásokat, és ahogy a megjelentek együtt éneklik Daniel Tompkinsszal a dalokat, elmondható, hogy egész jó úton járnak. A TesseracTnek minden esélye megvan arra, hogy a közeljövő metal színterének egyik meghatározó formációjává váljon. A kiváló debütáló lemezt, a One-t feléneklő Tompkins visszatérése komoly löketet adhat ehhez, és azért minden fanyalgásom ellenére azt is el kell ismernem, hogy bitangul összeszokott és profi bandáról van itt szó, akik zeneileg élőben is simán hozzák a lemezminőséget.
Az Odyssey egyébként szépen átfogja a csapat eddigi kétlemezes pályáját: a felvétel gerincét a One hatrészes Concealing Fate című eposza, valamint az Altered State első része, az Of Matter mintegy negyedórás költeménye adja. Ezeken kívül mindkét lemezről szerepelnek még itt dalok, szóval aki lelkes rajongója ennek a figyelemreméltó csapatnak, bőven talál itt régi jó ismerősöket. A CD mellé jár egy Scala című DVD is, amelyen a szintén tavalyi, londoni Scalában felvett koncertet tekinthetjük meg, ehhez azonban eddig nem volt szerencsém, így értekezni sem tudok róla, habár a netre kikerült részletek alapján azzal sincs különösebb probléma. A dolog fontosságát azonban ezek láttán sem éreztem át.
Nyilván ez az anyag inkább időkitöltés a következő eresztéshez, olyasmi, amiből az igazi rajongók még a DVD-anyagot is letöltik torrentről, azok pedig, akik szimplán csak kíváncsiak, majd várnak a youtube-os feltöltésre, vagy lekapják a hanganyagot. De nem is ez a lényeg, hanem hogy elvileg már készül az új lemez. Várjuk!
Hozzászólások