Shock!

Ritka manapság az igazán izgalmas zenét játszó, az átlagból kiemelkedő új zenekar. Pedig tengernyi csapat alakul nap, mint nap, vagyis gondolhatnánk, hogy szép számmal akadnak közöttük figyelemre méltó alakulatok. Hát nem. Vagy az épp felkapottabb stílust próbálják meglovagolni gyengécske és ötlettelen próbálkozásaikkal, vagy kreativitásukat feláldozzák a rajongás oltárán, s huszadrangú kópiabandákká süllyednek. Ám nagyritkán megesik, hogy a szemétből egy gyöngyszem emelkedik ki, ami csak arra vár, hogy letisztogassuk és csodáljuk létét.

Amikor megkaptam a felkérést e lemez bemutatására, eligazításként a „jó ez, olyan meshuggah-s zene" tömör leírást kaptam, ami bizony nem lelkesített fel túlzottan. No, nem a Meshuggah-val van bajom, hiszen egyike kedvenceimnek, ám a kilátás arra, hogy ismételten egy másolatbandával kell szembenéznem, nem lelkesített fel. Aztán megláttam a dalcímeket, és mélyen legbelül remény gyúlt bennem. Mikor pedig először végére értem az ötvenöt perces opusznak, reménykedésem lelkes rajongássá szilárdult.

Az angol fiatalokból álló csapat gyökerei 2003-ig kúsznak vissza, ekkor fogant meg egy zenekar ötlete a gitáros Acle Kahney fejében. Az évek múltával aztán ötfősre dagadt a banda, és egy demó, valamint EP megjelentetését követően idén látott napvilágot az első teljes album is, méghozzá a Century Media gondozásában, ami remek lehetőségeket nyújt ennek a tehetséges csapatnak.

De mégis, milyen az a zene, ami ennyire magával ragadó tud lenni még manapság is, amikor sok újdonságra már nem nagyon lehet számítani? Nos, a TesseracT sem újítja meg drámaian a súlyos zenét, hanem egy bizonyos irányvonalat vesz fel, s formálja azt oly módon, hogy a végeredmény valami egyszerre új és hagyománytisztelő legyen. Ez a vonal bizony a Meshuggah-féle polimetrikus zene, ez szolgáltatja az alapot, ám a TesseracT ezen kívül nem kíván egyéb elemet átemelni a legendás svédektől, ehelyett inkább saját út építésébe fogtak. Ez egyébként egy teljesen természetes folyamat, többek között a death metal is hasonlóképp alakult azzá, ami végül lett, bár ott a gyorsaság és a brutalitás jelentette a fejlődési irányt. A TesseracT esetében épp ennek az ellenkezője figyelhető meg, vagyis ők elhagyni kívánják a svédekre és a hasonló csapatok világára jellemző mechanikusságot, s valami organikusabbal, emberibbel, vagyis dallamosabbal próbálnak újat alkotni.

Mindehhez legelőször is egy kiváló énekes kell, aki képes az igazán nagyívű dallamokra, Daniel Tompkins pedig tökéletesen megfelel erre a feladatra. Orgánuma rendkívül tiszta, a terjedelemmel sincs gond, sőt, néhol szó szerint beleborzong az ember abba, amit ez a fiú kiénekel. Talán meglepő, de hörgés nem szerepel az étlapon, csak a Jens Kidmanra jellemző, ritmusos süvöltözés bukkan fel néha. A kerek dalokat mesteri zenészek szólaltatják meg, persze ehhez a fajta zenéhez szükségeltetik is a magas fokú hangszeres tudás. Az alapító gitáros és társa, James Monteith játéka egészen éteri, nehezen kategorizálható. Nem is technikai, mint inkább hangulati hatásokról lehet beszélni velük kapcsolatban, de érdekes mód ez is csak többszöri hallgatás után tűnik szembe, mikor az ember önkéntelenül is megpróbálja lebontani ezt az egészen egyedi hangulatvilágot, amit az angolok szőttek. Mert itt nem is annyira technikai, mint inkább hangulati hatásokról lehet beszélni, olyan nevekről, mint a Tool, a Pink Floyd, a U2 vagy a már említett Meshuggah.

Egy ilyen összetett, bonyolult zenénél elengedhetetlen a magabiztos ritmusszekció is, s a Jay Postones dobos és Amos Williams basszusgitáros/énekes alkotta fundamentum megingathatatlan talajul szolgál a fifikás dalszerkezeteknek. Fifika pedig van ám bőven a dalokban, elég csak, ha annyit mondok, hogy a tizenegy szerzeményből a középső hat gyakorlatilag egyetlen, félórás darab, ami ennek megfelelően tele van vissza-visszatérő témákkal, dallamokkal, kellően változatos, de éppen ezért odafigyelést igényel. Igencsak szép teljesítmény ez, főként egy elsőlemezes csapathoz képest. A hangzás kristálytiszta, erőteljes, de egyben valahogy puha is, ridegségnek semmi nyoma benne. A borítón pedig az a geometriai alakzat látható, melyről az együttes is nevét vette. Mondhatom, a névválasztás tökéletes volt.

Amióta nálam van az album, több tucatszor végighallgattam már, és egyre lenyűgözőbbnek találom. Összeszedett, eredeti és komoly. Hogy viszont mindezt észrevegyük, a lemez teljes odafigyelést és elmélyedést igényel, és ez nem épp olyasmi, amit fantasztikus korunk életstílusa támogatna. Mégis, aki vevő egy egészen újszerű, vagy legalábbis élvezetes utazásra, az mindenképp ismerkedjen meg a TesseracT zenéjével.