Négy évvel ezelőtt szinte a semmiből bukkant fel a brit TesseracT, hogy debütáló lemeze az ősrobbanás erejével taglózzon le. A One-t máig az évtized egyik legkiemelkedőbb alkotásának tartom, amelyre ostobaság bármiféle jelzőt is alkalmazni, annyira egyedi világú az az anyag. Szerencsére rajtam kívül még sokan mások is hasonlóan vélekedtek, s hamarosan a jövő reménységei között kezdték el emlegetni a bandát. Nem sokkal a One megjelenését követően azonban váratlanul kiszállt a formációból a TesseracT-hangzás talán legfontosabb eleme, az énekes Daniel Tompkins. Ezzel kezdetét is vette a mikrofon mögötti népvándorlás, mígnem végül a tékozló fiú visszatért, hogy harmadik albumukat ismét vele készítsék el régi-új társai.
A két évvel ezelőtti lemezüktől akkoriban ugyan nem ájultam el, főleg az előd okozta sokk után, de sajnos azt kell, hogy mondjam, vagy pontosabban írjam, hogy az Altered State jobb, mint a legfrissebb mű, Tompkins ide vagy oda. A legfőbb problémám ezzel az anyaggal az, hogy nem találom rajta a Dalokat. Egyik szerzemény átcsordogál a másikba szépen, ártatlanul, és ez most gond. Gond, mert ugyan a One-on is akadtak monolitszerű darabok, de az első albumon mindez egyáltalán nem sikkadt unalomba, mivel a zenészek merészen és energiától duzzadóan álltak hozzá a dalbarkácsoláshoz. Ez a friss fiatalosság sajnos hiányzik a Polarisből. Olyasmi ez az album, mintha a Pink Floyd még életben lévő tagjai próbálnának összehozni egy progosnak szánt anyagot, amely végül egy túlnyújtott altatódallá sikeredik.
Tudom, ez most eléggé gonosz kijelentés volt, és túlzás is, de mentségemre szóljon, hogy a One után hatványozottak az elvárásaim a zenekarral kapcsolatban, és ez ellen nem tudok, illetve nem is akarok tenni. Akik le tudnak vágni az asztalra egy One-t, azoktól egy Altered State még elegendő, egy Polaris viszont már kevés. Mert mi másnak is nevezhetném azt, amikor az ötödik (!) dalnál kapom fel először a fejemet egy valamirevaló dallamra? A zenekar ugyanis először a Utopiában jut oda a lemezen, hogy valamiféle emlékezetes manírt produkáljon. Sajnos Tompkins témája itt is félkésznek tűnik, mintha valami érthetetlen okból kifolyólag koncepció lett volna, hogy még véletlenül se szabad írniuk fogós vagy maradandó témákat. És ez nem csak az énekre vonatkozik.
A hangszeres szekció technikailag természetesen hozza a szintet, ám a One-t sem emiatt szerettük meg. Egy hangszert meg lehet tanulni kezelni, ez csak idő és gyakorlás kérdése. Ám jó témákat írni, és azokból kerek működő dalokat szerezni már ennél jóval többet igényel. A TesseracT pedig képes bivaly darabokat összehozni, erre eddig két lemezen is megannyi bizonyítékot szolgáltattak már. A szorgalom és a tehetség tehát adott, így nem értem, miért öregedett meg hirtelen ennyire ez az ötösfogat. Pedig a nyitás még biztató, a Dystopia mindaz, ami a TesseracTet eddig jellemezte: egyszerre éteri és súlyos gitármunka, szanaszét tördelt ritmika, és Tompkins lélekkel teli hangja, mindez egy jól kidolgozott formában tálalva. Az első dal átfolyik a Hexesbe, amely mintha egy epikus történet nyitányaként szolgálna, s így funkcionálva a helyén is van az aprólékosan építkező darab, csak legyen egyszerre magával ragadó és mélybe taszító a folytatás De aztán valahogy elmarad a reveláció, és hiába próbálkozom, folyton leesem a csapat mellől a vagonról, és végül elválnak útjaink.
A furcsa az, hogy ezúttal mintha nem dalokban, hanem valamiféle komplex ambient hangulatszkeccsekben gondolkodott volna a csapat. Akad egy-két főtéma, amely visszatér, de nagyjából ez nyújtja az egyetlen kapaszkodót. Többször végighallgattam már a Polarist, és minden egyes alkalommal ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg bennem: ebből a háromnegyed órás lemezből egy egész ütős, hét-nyolc perces dalt esetleg ki lehetett volna hozni, de többet nem. És írom mindezt úgy, hogy egyébként korrekt, akár kellemesnek is nevezhető hallgatnivalónak találtam a Polarist. Mint egy kortárs blues-válogatás lemezt. Olyan, mint egy pohár meleg tej néhány keksszel: ártalmatlan, mint egy kómába esett plüssmackó, és ez nem jó. Ami a pontozást illeti, sokáig a hetes és a nyolcas között tépelődtem, de a helyzet az, hogy én inkább találom unalmasnak a Polarist, mintsem élvezetesnek, ugyanakkor rutinmunkának sem igen nevezhető. Valami nagyon hiányzik innen, és ennek oka talán a viszonylag sűrű lemezmegjelenés, ami az effajta összetettebb, rétegzett zenénél probléma lehet. Talán a következő album előtt több időt kéne hagyniuk a feltöltődésre, hogy az alkotói láng ismét fellobbanjon. Addig meg inkább vegyük elő még egyszer a One-t.
Hozzászólások