Az angol TesseracT munkásságát már a kezdetektől, egészen pontosan a bemutatkozó lemeztől fogva követem, írtunk is a Shock!-on minden egyes albumukról, beleértve a hivatalos koncertanyagukat is, egyszóval aki olvas minket, annak bizonyosan nem ismeretlen a banda, és talán hozzám hasonlóan sikerült is ráharapnia erre a djentnek (is) nevezett, de zeneileg annál jóval szerteágazóbb muzsikára. Sőt, szerintem a banda nemcsak hogy modern, hanem egyenesen a jövőbe mutató zenét hegeszt, kezdve a 2011-es One albummal, amivel nálam a vérbeli és szó szoros értelmében vett progresszív zenekar kategóriájába kerültek, és amire ma már könnyedén rátapasztanám a 10-es Shock-pecsétet is. Annak idején már a One sem csak egy újabb poliritmizáló, hét-nyolc húrosokat csatasorba állító, Fear Factory/Meshuggah-riffeken nevelkedett, hörgős-dallamos-screamo stílusgyakorlat volt, hanem egy nagyon is komolyan vett kísérlet a fenti elemek újszerű átformálására, méghozzá úgy, hogy abból ne vesszen ki a lélek, az emberi lényeg, ami nélkül még a fentebb említett két nagy legenda sem érne semmit.
A TesseracTnál már az elején is érezhető volt az a tendencia, hogy a súlyosságot és a keménységet szíves örömest áldozzák fel a dallamok és az experimentalizmus oltárán, amik közül az utóbbi méghozzá eléggé veszélyes is, mert a nagy igyekezetben a kreatív kísérletezgetésekből könnyen születhet értelmezhetetlen, öncélú zajhulladék. A TesseracTnál szerencsére nagyon tudnak valamit a tagok, mert bár az eddig megjelent három lemez bármilyen pontozási skálán is ingadozó eredményt mutatna, azért egyik albumukat sem lehet elintézni egyetlen vállrándítással. Én például máig előkapom a Polarist, amiért ugyan a megjelenésekor túlzottan nem voltam oda, de azért akadnak ott is bivaly dalok, és összességében is egy príma anyag lett.
És akkor most itt a negyedik lemez, a Sonder. Ami két hete jelent meg, és szinte minden nap lepörög a lejátszómban legalább egyszer, de úgy érzem, még mindig nem tudok igazán napirendre térni felette. Bizonyos értelemben ez a csapat legtalányosabb lemeze, és ahogy elnézem a reakciókat, a legmegosztóbb is egyben. Kicsit olyan, mintha mi hallgatók, a felfedezők, homályban tapogatóznánk, és az alapján, hogy mibe ütköznek az ujjaink, mit tapogatunk ki a ködben, próbáljuk összerakni a teljes képet. És itt jön a képbe a TesseracT szokatlan leleményessége: a lemez címe is pontosan ezt a homályosságot tükrözi, az egyébként a német nyelvben is használatos „sonder" kifejezés ugyanis jelen esetben arra a felismerésre utal, hogy a környezetünkben élők is mind a maguk kis világaiban léteznek, akárcsak mi magunk. S ez a megértés egy furcsa kettősséget eredményez, azaz hogy egyszerre vagyunk saját, különlegesnek gondolt életünk legfontosabb főszereplői, és jelentéktelen statiszták a mások szubjektíven egyedinek képzelt életében. Magyarán egyszerre vagyunk jelentéktelenek és fontosak, kicsik és nagyok, amit a szokásosan alapra vett, mégis telitalálat borító is tökéletesen kifejez a Naprendszer „madártávlati" képével, ahol a roppant nagy dolgok is tűnhetnek igazán apróknak, minden csakis nézőpont kérdése. Ha ez az egész kissé ködös, rendben van, a többek között a „sonder" szó újradefiniálásáért is felelős John Koenig épp az ilyen, nehezen megfogalmazható tényeket próbálja megfoghatóvá tenni a Gyönyörű új szavak homályos érzések leírására elnevezésű projektjével, ahonnét Daniel Tompkins frontember a lemez címét és a koncepciót is kölcsönözte. Ebből is látszik, hogy az új mű erősen tematikus, és éppen ezért nem biztos, hogy ez esetben érdemes a témától és mondanivalótól lecsupaszított zenét önmagában felboncolni, mert ha így teszünk, akkor a zene ezúttal valóban kétdimenzióssá válik. Ettől függetlenül még így sem tudok leszámolni a hiányérzetemmel a Sondert hallgatva.
A helyzet az, hogy TesseracTéknál lemezről lemezre fogy a játékidő, olyannyira, hogy ezen a téren a Sonder eddig a mélypontot jelenti, hossza ugyanis alulról súrolja a harminchat és fél percet. A mennyiségnél persze fontosabb a minőség, aminél viszont még fontosabb, hogy a minőségből mennyiségileg is több legyen. A Sonder viszont olyan, mintha egy teljes album központi, gigantikus, több részből álló opuszát kiemelték volna, hogy önállóan megjelentessék, mint ahogy az egyszer történt már az együttes karrierjében, amikor a One színre lépése előtt EP-ként közkincsé tétetett a lemez huszonhét és fél perces, hatrészes mesterműve, a Concealing Fate. Vagyis ha a Sonderen szintúgy akadna még húsz percnyi muzsika, négy-öt olyan dal, amelyek jellegükben némileg eltérnek a lemez jelenlegi anyagától, valószínűleg dobnám is rá a tízest. Mert önmagában azért a Sonder is üt, bár nem úgy, ahogy az eddigi albumok, viszont fontos, hogy inkább egy zenei tömbként tekintsünk erre az anyagra, máskülönben egysíkúnak fog tűnni a dolog, és talán félre is értelmezzük a zenekar szándékát.
A Luminary remek felütés. Daniel Tompkins a One óta nem énekelt ekkorákat, s érezhetően még a korábbiaknál is jobban előtérbe tolták a gyémánttorkú fickót, aminek következtében még hangsúlyosabbá vált az anyag dallamközpontúsága. A nyitás visszafogott irányvonalát folytatja a King, amely már-már valamiféle opera-djentnek is felfogható, ugyanis Tompkins megoldásai a Queen vokálmanírjaira emlékeztetnek, bár azért itt több az üvöltés. Viszont ennél a dalnál is, akárcsak Mercuryéknál, akad egy olyan váltás, ami után megváltozik a szerzemény hangulata, egész irányvonala, és beúszik egy pofátlanul fogós, ámde édesbús dallam. Innen lépünk át leheletfinoman a valamivel több mint két perces Orbitalba, s ezzel a lemez is elfordul egy olyan hangulati irányba, amelyet leginkább ambientes beütésű instrumentális post rock csapatoknál észlelni. Kísérletezett már a banda ezzel a Polarison is, de nem ennyire elmélyülten, s a végeredmény egyszerre felemelő és depresszív, mintha a történelem első intergalaktikus felfedező útjára készülő asztronauták bőrébe bújnánk, akik tisztában vannak azzal, hogy ha egyszer nekiindulnak a végtelennek, akkor soha többé nem térhetnek vissza a szülőbolygójukra, s egyedül kell majd bejárniuk a sötét űrt, ami miatt pedig egyszerre éreznek gyomorszorító izgalmat és ürességet.
Ebből a kissé nyomasztó, magányos hangulatból rángat ki minket a Juno, amely a TesseracT mércéjével mérve egészen laza darab, jammelgetős basszusjátékkal, kemény részekkel, magyarán élvezet hallgatni, mit össze muzsikál Amos Williams basszer Acle Kahney és James Monteith gitárosokkal, miközben Jay Postones pakolja alájuk a jó ég tudja hány hanyadokat. Újabb túlvilági élményt nyújt az akár egyetlen, tizenegy perces dalnak is tekinthető Beneath My Skin / Mirror Image kettőse. A bizarr hangeffektek csak erősítik a benyomást, hogy itt a külső helyett a belső világ felé folytatjuk utunkat, ami szürreálisabb bármiféle anyagi kozmosznál. Ennek ellenére ez a két dal a hagyományosabb TesseracT szerzemények sorát gyarapítja: a Beneath némileg vadabb, míg a Mirror csendesebb, s ez utóbbi jellemzi leginkább az egész albumot, amivel sokaknak problémája akadhat, mert a Sonder nem épp a legváltozatosabb TesseracT alkotás. Kevés a vadulás, a tempóváltások sem olyan meredekek, mint esetleg korábban előfordultak náluk, a tördelések is ritkábbak, vagyis a Polaris óta a csapat inkább az ambientes hangulatfestés felé kanyarodott el, a djentnek titulált hangszerkavarás helyett.
Azért a Smile mosolyt csalhat azoknak az arcára is, akik hiányolják a vehemensebb tempókat és riffeket, de az öröm még nekik sem tarthat sokáig, mert az Arrow jön, és zárja is a rövidre vett műsort, épp mikor már belemelegednénk. Nehéz egy album a Sonder. Nehéz, mert mintha egy nagylemez töredéke volna, mind játékidőben, mind pedig tartalomban. Egységes, koncepciózus anyag, ami szokás szerint baromi jól is szól, és bár lehetne azért változatosabb tempók és zenei megoldások terén, visszafogottsága és roppant tömör fogalmazásmódja miatt azonban mindennek ellenére is működik. De pontosan ezek miatt tudom megérteni egyformán azokat, akik szerint ez a lemez unalmas és altató hatású, és azokat is, akik pedig a zenekar legjobbjának tartják. Én még mindig érzem azt a bizonyos jövőbe mutatást a TesseracT zenéjében, ami miatt annyira lenyűgöz minden, amit csinálnak, és igazából a Sonderrel is csupán az a bajom, hogy idő előtt véget ér. Ha tehát utólag átértékelve a One nálam 10 pont, míg az Altered State 9, a Polaris pedig 7,5, akkor a Sonder egy egészséges 8-as. Aztán majd meglátjuk, mit hoz még a jövő.
