Shock!

Kezdjük a kötelező tananyag felmondásával: a The Atomic Bitchwax a Monster Magnet kistestvére. Dave Wyndorf anno innen szipkázta el Ed Mundellt, aki bizony bő tizennyolc éven keresztül aztán hű társa is maradt a mágneses fazonnak. És ebből igen sokáig párhuzamosan futtatta vele a Bitchwaxet is, aztán egy idő után meg már egyiket sem. A Bitchwaxbe később vérfrissítésként érkezett a Magnet akkori és mostani dobosa, Bob Pantella, hogy Wyndorf mester cserébe lenyúlja a testvérbanda lelkét, a basszusgitáros/énekes Chris Kosnikot. Akit azonban nem is innen illik elsődlegesen ismerni, hanem az egykoron volt zseniális Godspeed révén, ahol ő volt az egyik basszer. Igen, az egyik, mert hát ott az olyanból több is volt. A kakukknak a tojását végezetül a gitáros Finn Ryan jelenti, mivel ő egészen megdöbbentő módon jelenleg még nem tagja a Monster Magnetnek. Talán Dave barátunk egyszerűen nem vette őt észre.

Az MM elmúlt években bemutatott, eléggé takaréklángon való üzemelését megfigyelve – de komolyan, mi mást lehet arra mondani, hogy ha az utolsó két lemezeden kizárólag korábbi dalaidat értelmezed át, olykor egészen ötletesen ugyan, ám többnyire sokkal inkább szúrós fingszagot árasztva? – az a különös helyzet állt elő, hogy az öcskös egy-egy újabb lemezét sokkal jobban várom, mint a nagyokét. Pláne, hogy a legutóbbi TAB-korong, a Gravitron kifejezetten jól sikerült, egyfajta lecsupaszított esszenciáját nyújtotta a New Jersey-beli trió muzsikájának: három perces stoner/desert rock and roll számok, bármiféle túlagyalás, csicsázás nélkül, csak nyomva, ami a csövön kifér. És a Force Field ebből a szempontból a két és fél évvel ezelőtti anyag nyílegyenes folytatása, csak talán még kerekebben és faszább hangzással.

Már rögtön a nyitó Hippie Speedball olyan, mintha a Fu Manchu valamelyik korai, igazi porzabáló lemezéről maradt volna le, fékevesztett, életvidám száguldás, ami a kettes Earth Shaker (Which Doobie U Be) alatt egy fokozattal visszább kapcsol ugyan, viszont ez meg cserébe egészen slágeres lett. Bódult stoner himnusznak ott van az Alaskan Thunder Fuck, punkos támadásnak a Shocker, vagy az anyag végéről a Super Highway, dallamosabb együtténeklőnek a Crazy, kicsit durvábbnak a Shell Of A Man, és még a kötelező instru jammelés is letudva a Fried, Dyed And Layin' To The Side által. És mindez totál autentikus módon idézi meg a '60-as, de még inkább '70-es évek (hard) rockzenéjét, a záró Liv A Little képében pedig még egy kis tapsritmusos, vidám levezetés is kipipálva. Nincs hiányzó.

Kosnik hangja emellett egyre jobb, megoldásai helyenként (kis jóindulattal) még a Deliverance/Wiseblood-korszakos Peppert is megidézik, de még több benne a már sokszor emlegetett Wyndorf, persze csak érzés szintjén, Dave azért sokkal jobb torok hősünknél. Feeling terén azonban a TAB hetes stúdiószösszenete röhögve hugyozza ketté az utolsó pár Magnet lemezt, úgyhogy nem is kívánhatok mást a Mr. Space Lordnak sem, mint hogy áldozzon rá szűk harmincöt percet az életéből, hogy meghallgassa zenésztársai tucatnyi új dalát. Aztán úgyis így fog tenni újra. És újra.