Kerry Kingék kiadták a licenszet, kedvenc szléjerista zenekarom, olyan rifforgiát ömlesztett a nyakamba, hogy még most is a pentagramom keresem. (Zárójelben megjegyzem, tagcseréken esett át a zenekar, a neveket képtelen vagyok azonosítani, a svédeknél szinte mindenki Jenssen meg Johansson, viszont hallhatóan új az énekes - aki szerintem karakteresebb, mint elődje - meg a dobos is -, aki pedig sokkal lombardósabb fikcsiket ereszt el, mint elődje. Nem túlzottan érdekel ki kicsoda, a lényeg a korongba vésetett.)
36 perc, és végigszáguldanak a tekerős gitárok és a tika-tika dobkíséret összes lehetséges variációján, egy kis meglepetést a 5-ös és 10-es nóta lassulása okoz, lebegős torzított ének kíséretében, utóbbi zárásként feloldás lett volna, de nem, mert fülemet simogatja a trrrr-dzsidzsi pattogása, és érzem, önkéntelenül nyúlok a replay gomb felé, mert ez jó, és nagyon kellett már, ide bele jól a fejembe. A nagy S betűs hatás és atyafiúszentlélek mellett, érzem a Metallica egyes korszakait is, halványan ugyan, de ott, meg persze az ős svéd erőt, ami At The Gates volt valaha.
Magától mozdul a nyak, dobol a vér, ahogy átjárja minden porcikámat, kellett már, mint nyár után a hűs ősz, mint gilisztának az eső, hallgatom hát hangosan, és megadom magam!
