Shock!

A The Joystix és a francia High-School Motherfuckers kapcsolata hosszú múltra tekint vissza, a két zenekar többször is turnézott együtt, és a világot is hasonlóan látják, így ahogy Szöszö is mondta az aktuális interjúnkban, végső soron tényleg érdekes, hogy csak most jutottak el egy split-anyagig. A Skulls Outra mindkét banda öt-öt dallal nevezett be, és kimondottan ütős kiadvány született az együttműködésből.

A The Joystix tavalyi Punchline lemeze szerintem a trió legkerekebb munkája volt, és jó hír, hogy az erős széria folytatódik. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy még öt hasonló szintű saját témával kiegészítve a banda új csúcslemezéről beszélhetnénk, mert Szöszőnek ezúttal sikerült minden friss szerzeményt topra tennie. A nyitó Automatic példának okáért mindjárt a csapat eddigi egyik legfogósabb szerzeménye, a refrént már a második körben énekled velük, és a Sunshine Girlről is ugyanezt mondhatom el. A tavalyi Backyard Babies-lemezen például határozottan jól mutatott volna pluszban még pár ilyen karakteres darab... Ha pedig valaki azt hinné, hogy a Joystix csak ebben a lazább punk'n'rollban erős, az Outta My Headet ajánlom a figyelmébe, ahol Ginger és a The Wildhearts megközelítése köszön vissza a metalosabbra vett riffelés és a nyúúúúlós vokálok kettősségének köszönhetően. Ez az okosan összerakott, gördülékenysége ellenére cseppet sem nyilvánvaló tétel szintén simán ott van a zenekar eddigi legkerekebb szerzeményei között.

A másik két szám is jó amúgy, határozottan bejön az I Don't Believe In Rock'N'Roll egyenesebb vonalú, szögelősebb megközelítése, feelinges szövege is, és az alapjait tekintve jó tizenöt éve született My Hate motörheadesen marós alaptémája is odavág. Ritkán emelik ki, de én most megteszem: Szöszőnek kivételes érzéke van a harapós riffekhez, ez a szám is tökéletesen példázza ezt. Az énekhangjára most sem mondom, hogy a legkarakteresebb a világon, viszont hallhatóan igyekszik egyre jobban topra tenni a dallamokat, és kihozni a maximumot abból, amije van. Jól is szólnak a dalok, vagyis nem érheti szó a ház elejét.

A High-School Motherfuckersszel kapcsolatban csak nagyon felületesen voltam képben eddig, de az ő dalaik is rokonszenvesek, ráadásul tényleg nagyon hasonló a két banda megközelítése, szóval teljesen organikus hatást kelt a kiadvány. A franciák eresztéséből a csuklóból elkent, mégis koffeingazdagon reszelő (Still) Hangover In Hungary tetszik talán a legjobban, de a Scream For Me londoni áthallásai is ütnek – ezt a számot sem nehéz elképzelni például egy újkori Michael Monroe-lemezen. Stuffyt mondjuk nem nevezném a világ legjobb énekesének, de kicsit nazális, flegma előadása passzol ehhez a stílushoz, ez kétségtelen. Viszont minden hazabeszélés nélkül mondom, hogy összességében egyértelműen a Joystixnek áll a zászló, az ő dalaik markánsabbak, ragadósabbak, jelentőségteljesebbek ezúttal.

Magyarországon nem hágnak éppen egymás nyakára a Backyard Babiest, Michael Monroe-t, a Wildheartsot, a korai Hellacopterst, Kory Clarke dolgait kajáló arcok, de aki szereti ezt a stílust, tudja, mi a dolga, és nem is fog csalódni. Ez egy határozottan fasza anyag.