Shock!

Roger „Buzz" Osborne és Dale Crover a rockzene legcsúfabb és legzabolázhatatlanabb túlélői közé tartoznak. Túlélték a grunge-ot, sőt, egy vállrándítással tették túl magukat olyan dolgokon, amik igen sok mindenkit sodortak a vadászpuskák és az injekciós tűk rosszabbik végére. Pedig ha valaki, akkor ők aztán tényleg ott üldögéltek a tornádó epicentrumában. Túlélték a nagykiadós kalandot, azt, hogy egészen közel merészkedtek az igazi sikerhez, és túlélték, hogy az persze nem kért belőlük. Ehhez persze sok minden kell, leginkább az, hogy soha ne vedd magad halálosan komolyan. És hogy mindig legyél kész bármilyen megújulásra.

Például arra, hogy időről-időre visszarángasd az eredeti dobosodat, aki anno egyetlen teljes évet sem töltött el a bandában, és még egészen a történelem hajnalán, 1984 elején megpattant. Ilyenkor elnevezheted magad Melvins 1983-nak, és eljátszhatod, hogy ez itten a '83-as, eredeti felállás, pedig hát nyilván ez sem igaz, hiszen az itt és most éppen basszusgitározó Dale Crover ugye pont Mike Dillard helyére érkezett a dobok mögé. Az is megérne egy misét amúgy, mi szükség van arra, hogy a színtér egyik legfeelingesebb dobosát lecseréld egy olyan faszira, aki menet közben évtizedekre abbahagyta a professzionális zenélést, és nyilván sokkal szerényebb képességekkel bír társánál. A poén viszont az, hogy ez az egész nagyon is működőképesnek bizonyult, mind élőben, mind pedig a 2013-as Tres Cabrones albumon, amely amúgy az egyetlen teljes nagylemez, amin Mr. Dillard élete során szerepelt. A Három Bakkecske tényleg veszett jól sikerült, úgyhogy a sajátos Melvins-logika szerint nem is jöhetett más, mint hogy a soron következő nagylemezt teljesen más felállással készítsék el – alig egy évvel később.

Most viszont újra itt van a Melvins 1983, hogy ismét egy remekül sikerült – és magukhoz képest még egészen emészthető – anyagot vágjanak a képünkbe. Amelyről néhány dal már a tavalyi Mullet EP-ről ismerős lehet (már ha képes vagy követni a melvinek követhetetlen pályáját), így például a nyitó I Fuck Around, amelytől még én, mint sokat látott-hallott King Buzzo-hívő is összerezzentem elsőre. Ez ugyanis nem más, mint a Beach Boys bicskanyitogatóan bárgyú I Get Aroundjának tiszteletteljes átdolgozása, amelyben az ominózus fuck szócska kábé nyolcvan alkalommal hangzik el (bár nem számoltam). Napfényes nyitányunk után szutykosabb vizekre evezünk, előbb a Melvins gyökereihez visszatérő Negative No No, a poszt-punkos Bouncing Rick, majd a súlyosabb Caddy Daddy alapozza meg a jó hangulatot.

Hogy aztán rögvest befusson az első, szokásosnak mondható Melvins-elidegenítés az 1 Brian, The Horse-Faced Goon képében, amely elsőre szellemi fogyatékosoknak készült rajzfilmzenének hat, pedig valójában csak intró az igazi Brian, The Horse-Faced Goonhoz. A lemez közepén elterülő tétel koszos, gyors szösszenet, kábé így játszik punkot a csapat, hogy végül a kísérletezősebb Boy Mike-on át újra egy feldolgozásba fussunk bele. Harry Nilsson félig-meddig komoly You're Breakin' My Heartja itt Fuck You néven fut, ennek ellenére viszonylag kisebbet rúgnak az eredetibe, hangulatig hozzák a '70-es évek elejének pop-rock világát.

A legjobb azonban ezzel együtt is a dalcsokor végső harmada: a The Great Good Place a saját mércéjükkel mérve akár slágeresnek is mondható, a régi kollaboráns Trevor Dunn segedelmével összedobott Hot Fish tán a lemez legerősebbje, ahogy kedvesen vegyíti a noise rockot a melvinek muzsikájával (a végén a roncsolt szaxofon-szóló sem gyenge), a Hund pedig egy újabb varacsk gyakorlat, közepén egy már-már valódi gitárszólóval. Lezárásnak persze nem jöhet más, mint egy újabb feldolgozás, a The Spaniels elnevezésű, kizárólag feketéket tartalmazó doo-wop formáció Goodnight Sweet Heartjának kifordításáról van szó. Szerintem senki másban nem vetődne fel egy ilyen átdolgozás ötlete, az pedig még annyira sem, hogy a dalocska giccsesen andalító hangulatát egy visszafelé eljátszott, így aztán kellően sátáninak tűnő szövegelés vezesse fel. Hiába, no, ezek itt őrültek, még ha a szórakoztató fajtából is.

Kiszámíthatatlan, mit hoz egy-egy újabb Melvins-dalcsokor, a két főkolompos tényleg mindent pillanatnyi hangulatának rendel alá, és igen kevéssé érdekli őket, hogy más akkor mit is szól mindehhez. Így aztán esetükben csalódni ugyanúgy nem érdemes, mint kellemesen meglepődni, de én azért azt mondom, hogy a már említett Tres Cabrones óta ez tűnik a legerősebb Melvins-jelenésnek.