Shock!

A bemutatkozó lemezével jelentkező The Mute Gods is azon ritka zenekarok közé tartozik, akik nem csupán első alkalommal, hanem tartósan is el tudják varázsolni a hallgatót. Egyre erősebb késztetést érzek ahhoz, hogy újra és újra végigpörgessem legfrissebb kiadványukat, ami nagyon jó jel, hiszen a magamra erőszakolás és a jóra hallgatás helyett a dalaik, így sokkal inkább a bőröm alá és a szívembe tudnak hatolni.

A csapat stílusa – ha szigorúak akarunk lenni – belepasszintható a progresszív rock igencsak sok mindent magába foglaló skatulyájába, elkövetőit pedig nyugodtan nevezhetjük immár illusztris figuráknak is, hiszen a Steven Wilson csapatában zenélő basszer/gitáros/énekest, Nick Beggst és a dobos Marco Minnemannt nem hiszem, hogy bárkinek is különösebben be kellene mutatni. A trióban nyomuló zenekart a Steve Hackett mellől ismerős Roger King billentyűs egészíti ki, akinek nevét szintén kőbe véshetjük e bemutatkozás után. A Chapman sticken is bűvészkedő Beggst meg egyébként sem lehet mai csirkének nevezni, hiszen a Kajagoogoo nevezetű popformációjával már a '80-as években is aktívan részt vett a könnyűzenei életben, bár akkori munkásságának a prog rockhoz még nem sok köze volt. A kultikus popzenekart vélhetően már csak az a generáció ismeri, aki akkoriban volt tinédzser, s akinek talán a rockzene mellett az olyan popzenekarokn örökbecsű melódiái is kellemes perceket okoztak, mint az a-ha, az Alphaville vagy Kim Wilde. Többek között utóbbi bandából került ki a sikeres szólókarriert is bejárt Limahl is, akinek a Végtelen történetben felcsendülő betétdalát alighanem még a legszegényebb etióp falvacskákban is kívülről fújják.

Mindezt csak azért bátorkodom leírni, mert erről az anyagról bizony süt, hogy fő dalszerzője nem ma kezdte az ipart, és nagy utat kellett bejárnia ahhoz, hogy erre a szintre érkezzen. King és Minnemann személyében Beggs két nagyon tehetséges társra talált, akikkel tökéletesen meg tudta valósítani elképzeléseit. A stílust pedig valóban nehéz bekategorizálni, mert tényleg minden belefér, amit csak el lehet képzelni: nem is voltak hajlandók visszafogni magukat, és ezt a fajta alkotói szabadságot maximálisan ki is használták. Elsőre ez így persze akár öncélú maszturbálásnak is tűnhet, azonban ha az ember kellően beleássa magát az anyagba, a végeredmény abszolút magáért beszél. Már az elsőnek érkező címadóban is olyan gördülékenyen olvasztják össze a stílusjegyeket, hogy az ember hirtelen nem is tudja, minek nevezze ezt az alternatív popzenével összeházasított, pszichedelikus progresszív rockot, amit helyenként még elektronikával és persze többszólamú vokálokkal is fűszereznek. Nincs ez másképp a szokásosnál eltérő megszólalású hangszerekkel feljátszott Praying To A Mute Godban sem, ahol a háttérben szóló effektek egészen különleges hangulatot kölcsönöznek a nótának, és természetesen itt is elférnek a szürreális és disszonáns instrumentális betétek az ötletes énekdallamok mellett. A Nightschool For Idiots is iskolapélda arra, miként kell borzongatóan érzelmes melódiákat faragni úgy, hogy a végeredmény inkább elringató és vágyakozó legyen, mintsem érzelgős.

Az egyszerre bizarr és hipnotikus Feed The Troll témája a trolletetés, azonban nem evilági, szörnymorajlást imitáló effektjeiből kiindulva ezt a nótát akár még szó szerint is lehetne értelmezni, annyira többdimenziós a tartalom. A Your Dark Ideas atmoszférája is sokkal sötétebb és morbidabb annál, hogy csak úgy „lepopzenézzük", szólója pedig vetekszik Mattias IA Eklundh legbetegebb agymenéseivel is, bár nyilván nem technikai értelemben. Beggs antihangja pedig az andalító és lebegős Last Man On Earthben nyilvánul meg leginkább, de ez egy cseppet sem zavaró, hiszen a zenei környezet abszolút nem indokolja a csillagok leéneklését. A dal még így is működik, és a refrén is tízpontos. Meglepetésre az instru In The Crosshairs közel sem üt akkorát, mint az énekes nóták, viszont a végletekig visszafogott Strange Relationshipnél többször felbukkant előttem a kérdőjel, hogy vajon Minnemann miért is nem került be annak idején a Dream Theaterbe a dobosválogatás alkalmával. Sokszor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy végtelenül feelinges és érzelemdús játéka egyszerűen nem illett volna a progcsászárok precíz, tudatosan megkomponált tételeibe (Mike Mangini játéka és megszólalása hozzá képest egy atomóra ketyegése). Utóbbi nóta egyébként megtévesztésig olyan, mintha csak egy Big Big Train-lemezről maradt volna le.

S ha már szóba kerültek a szigetországi proggerek, a náluk muzsikáló, egykori Spock's Beard-tag Nick D'Virgilio is érdekelt a The Mute Godsban, ugyanis a félelmetes misztikával átszőtt Swimming Horsesben társszerzőként és vendégzenészként is részt vett. Utóbbi szerzemény atmoszférája pedig már tényleg olyan, mintha valami érzéktágító szerekkel felspannolt, pogány indián szertartás kellős közepére csöppennénk bele. Azok a hidegrázós vokálok valami egészen megfejthetetlen és éteri dimenziókban szólnak. A nehezen emészthető Mavro Capelo után pedig már csak a Beggs lányával közösen előadott, őszinte kinyilatkoztatásnak is értelmezhető, Father Daughter hirtelen véget érő hangjai maradtak, amely szintén nagyon jól sikerült, és ezzel el is mondhatjuk, hogy egy olyan egységes és üresjáratoktól mentes, sajátos karakterű dalokkal telepakolt anyaggal ismerkedtünk meg, ami ritkaság manapság.

A Yes nemrégiben elhunyt basszusgitárosának, Chris Squire-nek dedikált lemez nagyon erősen ajánlott hallgatnivaló azoknak, akik fogékonyak a különlegességekre, és hajlamosak is az effajta ínyencségek rabjává válni. Számomra eddig minden túlzás nélkül ez az év egyik legnagyobb meglepetése, és remélem, több lesz a dolog egy egyszerű fellángolásnál. Ez bizony maximális teljesítmény.