Nem mondanám magam a rockabilly és a régisulis rockandroll zenék óriási ismerőjének, de rettenetesen távol sem állt tőlem sosem ez a műfaj. Annak idején hazai vonalról a Gunning Dogs nevű mára már kultikussá érett formációt ismertem, meg voltam Cadillac koncerten, aztán következett egy nagy űr, majd rátaláltam a Mystery Gangre. Ha ezekkel nagyjából képben vagy, a The Silver Shine-t is a kebledre ölelheted, főleg, ha egy kicsit eltávolodsz a Shock!-on képviselt zenei világtól, és nyitottabban szemléled a zenekar munkásságát.
A csapatról annyit mindenképp tudni érdemes, hogy a Megfakult képek címet viselő lemezük már a hatodik a sorban, és számukra is újdonság volt angol nyelvről magyarra váltani. A neten kicsit kutakodtam, és nem hiszem, hogy bárki számára különösebb megrázkódtatást fog okozni, hogy most magyarul énekelnek – legfeljebb esetleg majd a külföldi turnékon, ugyanis hamarosan harmadszorra vágnak neki az óceánon túli világnak. De az sem mellékes, hogy harminckét országban mutatkozhattak már be a saját szubkultúrájuk közönségének.
A három fős csapat (Furo - dob, Ati Edge - gitár/ének, Krista Kat - nagybőgő/ének – utóbbi személyében egy hölgyet láthattok, hallhattok) zenéje a már korábban idecitált, és nálunk is néhány alkalommal megemlített Mystery Gangnél jóval garázsosabb, rockosabb, punkosabb jellegű, kicsivel karcosabb gitárral akár a Backyard Babies, Danko Jones jellegű csapatok turnéira is beférnének, de ne felejtsük el, amire Krista Kat nagybőgőjátéka is emlékeztet: a The Silver Shine alapjai azért jóval korábbi időszakból származnak.
Amikor először hallottam pár számot, majd a teljes lemezt, eléggé felhúztam a szemöldököm, mert megkerülhetetlen tény, hogy egyik énekesnek sincs jó, de még elfogadható énekhangja sem, és végig szörnyen hamisan énekelnek. Komolyan hajmeresztő, de ahogy a cikk elején említettem, el kell távolodni az itt képviselt zenei világtól, itt korántsem patikamérlegen méricskéltek ki minden összetevőt. Viszont a zene kimondottan változatos, bulis, lüktető, nemcsak tempóban, hanem hangulatban is, hiszen ugyan bizonyos megfogható határokon belül, de zeneileg is elég sokfelé nyúltak, így ha rászánod magad, hogy meghallgasd, a lemezre szánt idő a maga 32 percével elég gyorsan tova fog röppenni.
Ráadásul az a helyzet, hogy a lemezt nyitó Hazafelét még másfél hét múlva is teljesen lehetetlen helyzetekben kezdtem el dúdolgatni. És nem ez az egyetlen dal, ami azonnal bele fog ragadni a füledbe, mert például a Soha többé a maga döbbenetesen bárgyú szövegével is azonnal támadni fog. Én a Ha újrakezdeném című számnak, meg a Szent vagy bűnös?-nek sem tudtam ellenállni: itt konkrétan azt vettem észre, hogy vigyorogva bólogatok, és már csak kicsit idegesít, hogy egy tiszta énekhangot nem hallottam eddig. De hát ugye más zenéken szocializálódtam.
Ami a zenekar abszolút garázs-voltát erősíti a már említett énekbeli hiányosságokon kívül, hogy a szövegek ritmizálása is sokszor elég esetleges, de koncerten ugyan ki fog erre odafigyelni? Nem is szól túl jól az album, abban egészen biztos vagyok, hogy jóval haloványabbak itt, mint koncerten, viszont a csomagolás jópofa, és amennyiben túljutsz a pár sorral feljebb említett megrázkódtatásokon, rá fogsz jönni, hogy hosszú távon szórakoztatóbbnak mutatja magát a Megfakult képek, mint a Megőrülök érted... Ha valamelyest magadénak érzed ezt a zenei világot, tehetsz egy próbát a zenekarral.
