Shock!

A Cambridge környékéről érkezett The Treatment roppant fiatal csapat, ez még csak a második lemezük, de aligha tévedek nagyot, ha azt mondom: amennyiben nem szúrnak el valamit szándékosan, nyitva áll előttük a pálya. Vajon szüksége van-e nagyobb kezdőlökésre egy ifjú hard rock bandának a KISS és a Mötley Crüe közös turnéjánál, ahová állítólag csak és kizárólag azért kerültek be, mert Nikki Sixxnek megtetszett az első albumuk? Ugyan már... A Running With The Dogs hallatán pedig abszolút megérti az ember, miért kattant rájuk egyből a Mötley sokat látott főnöke is.

A The Treatment esetében zeneileg, illetve a muzsikából áradó energia kapcsán is az ausztrál Airbourne a legjobb párhuzam: Matt Jones énekes és társai elsősorban ugyanúgy az AC/DC-ből indulnak ki, mint az O'Keeffe tesók, ám hiába tűnhet a felületes szemlélőnek úgy, hogy klónságról beszélünk, a helyzet azért egy cseppet árnyaltabb ennél. Már az Airbourne-nál is többször leírtam, hogy szerintem sokkal közelebb állnak a Youngok '80-as évek-beli követőihez, mint magához a forráshoz, és a The Treatmentre mindez fokozottan igaz: a nyersebb, boogie-s rock'n'roll riffek stadionosabb, himnikusabb dalokban öltenek testet a kezeik között. És persze igazságtalanság lenne kizárólag annyival leírni őket, hogy csak erről a vonalról merítenek, mert az AC/DC vagy a Kix mellett a klasszikus Aerosmith vagy a korai, még muttlange-izálatlan Def Leppard is beugrik róluk az embernek. A klipes Emergencyről akár még azt is simán elhinném, hogy Joe Elliotték műhelyében született valamikor 1981 körül, csak aztán végül nem vették lemezre, ezek a kölykök pedig valahol rátaláltak, és beszerezték a szükséges engedélyeket, hogy ne vesszen kárba... És az a legjobb, hogy a nóta tényleg ennyire erős. A címadóban pedig még elég egyértelmű The Cult áthallásokat is kihallani a fentiek mellett, valahonnan Astburyék legjobb, '80-as évek végi korszakából.

Az efféle muzsikákon nem akad túl sok magyaráznivaló, ha jól játsszák őket, márpedig a The Treatment a stílus minden csínját-bínját kívülről fújja. Ebből fakadóan a Running With The Dogs jóformán ellenállhatatlan, és tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, aki kedveli az ilyesmit. Sőt, az a nagy igazság, hogy a banda bizony megnyerőbb, kerekebb anyagot tett le az asztalra, mint tavaly a Black Dog Barkinggal az Airbourne. Utóbbival sem akadtak különösebb problémáim, de itt több a fogós dallam, és még annak ellenére is karakteresebbek a nóták, hogy a srácok egyelőre nem számítanak különösen egyéni hangvételűnek. Viszont van az anyagban húzás, lendület meg energia, és összességében is üvölt belőle, hogy őszintén, hitelesen, éhesen nyomják. Az eredmény egy üresjáratoktól mentes, ütős, állati jó hangzású album, ahol a nyitó I Bleed Rock'N'Rollt, a csuklóból kivakart zsíros, mocskos riffeléssel ellátott The Outlaw-t vagy a már említett Emergencyt az ember már a második hallgatásnál is kedves ismerősként üdvözli, később pedig tényleg az egész lemez az ujja köré csavarja. A mainstream jelleget erősíti, hogy Matt hangja sem az a smirglis, hisztérikus orgánum, és ugyan nem különösebben markáns torok, ez a könnyebb befogadhatóság még sokat segíthet nekik hosszabb távon.

Nincs különösebb eredetiség ebben a bandában, nem álltak elő semmiféle nagy vívmánnyal, de olyan menüsort állítottak össze az évtizedek óta jól bevált összetevőkből, amire az ember akkor sem akar vagy tud nemet mondani, ha korábban ezerszer evett már hasonlót. Ezen nyilván lehet fanyalogni, de szerintem sok értelme nincs – végső soron az eléd rakott rántott húst sem hajítod félre azzal, hogy dögunalmas, hanem sokadszor is örülsz neki. Márpedig a Running With The Dogs akkor is a 2014-es év egyik legerősebb hard rock albuma, ha az ember tisztában van vele: ugyanez huszonöt évvel ezelőtt is kijöhetett volna ebben a formában, ha kicsit több rajta a reverb. A The Treatment június 11-én Budapesten is bemutatkozik az Alter Bridge vendégeként, és ha a tökéletesen kerekre formált számok mellett élőben is hozzák az Airbourne-féle mániákus szintet, nekem máris van egy tippem a következő évek egyik lehetséges befutójára a rockszíntéren.