Shock!

Ezekben a vészterhes időkben, amikor az olyan, egykoron szebb napokat látott csapatok, mint a Backyard Babies vagy a Turbonegro egyre vacakabb lemezeket zúdítanak ránk, a The Hellacopters meg a Gluecifer nemrégiben visszatértek ugyan halottaikból, de minek, hiszen csak a régi dicsfényt próbálják újrapolírozni, a The Hives-ról meg igazából azt sem tudom, hogy gunnyaszt, vagy dög is már, szóval akkor már nagyon ideje volt, hogy valaki jól seggbe rúgja ezt az egész, punk és rock and roll alapokon nyugvó, de mindenkor bődületes dallamokkal támadó, egyszerre megbotránkoztatóan szutykos és imádnivalóan slágeres stílust. Erre a feladatra az általam ismert legtökéletesebb egyént pedig úgy hívják, hogy David Leslie Walls, barátainak és ellenségeinek csak Ginger, aki mindig is az egyik legerősebb volt az ilyesmiben. Kár, hogy mind ő, mind pedig Wildhearts névre hallgató bandájának mindenkori tagsága legendásan nehéz természettel bírt, és jó tíz éve, az inkább csak „futottak még″ jellegű, mint az egész életmű lezárására alkalmasnak tűnő ¡Chutzpah! óta nem is műveltek együtt semmi izgalmasat.

Aztán jöttek az első hírek arról, hogy Ginger a csapat legsikeresebb korszakának felállását trombitálta össze újra, szóval itt van mellette minden vándormadár: a korai időkben a másik legfontosabb bástyát jelentő CJ gitáros/énekes, a mindig is a csapat legjobb dobosának számító, sziklaszilárd Ritch Battersby és az a Danny McCormack basszer, aki még ebben a válogatott galeriben is képes volt arra a bravúrra, hogy konstans botrányhőssé váljon, nem elkerülve a személyes tragédiákat sem. (Hogy mást ne említsek, szegényről legutóbb amiatt lehetett hallani, hogy aneurizma miatt amputálni kellett térdtől a lábát.) Ezek közül az zenészek közül már mindenki kikerült ilyen-olyan módon a Wildhearts berkeiből (némelyek többször is), de mindig visszatértek, még ha ebben a felállásban legutoljára kábé 1994-ben is játszottak így együtt (hogy aztán az akkortájt első ízben lelépő CJ helyére egy bizonyos Devin Townsend kerüljön a fedélzetre). Ezért ha valakik, hát ők tényleg alkalmasak arra, hogy a Vadszívűek ki tudja hányadik visszatérését sikeresen behúzzák. És hát jelentem, a mutatvány sikerült. Nagyon is.

Már a beharangozó tételeknél éreztem, hogy itt aztán tutira nem lesz semmi gond. A nyitó Dislocated kapásból az egész lemez legharapósabb tétele, nem csak a fémes hangulat miatt, hanem a különböző szenvedély- és egyéb mentális betegségekről szóló szöveg sem ígér önfeledt szórakozást. Ez a nyitány tipikus Wildhearts-húzás amúgy, a később a Diagnosisban még keményebben megjelenő témáról pedig a vörös főnök csak annyit mondott, hogy valamennyi tagnak nagyon is személyes tapasztalatai vannak ezen a téren, így azt is pontosan tudják, hogy az ilyen ember mennyire el tud szigetelődni embertársaitól. A kettes Let 'Em Go aztán már igazi Ginger-sláger, nem is a kisebbek közül, egészen biztosan hatalmas koncertfavorit lesz belőle, úgyszintén a még ennél is könnyedebb és dallamosabb címadóból, ami pedig már csak a Here we go again! felütés miatt is remek lesz nyitódalnak. A gitárok szaggatnak, Ritch szokás szerint hatalmas érzéssel alapoz, Ginger hangja pedig tényleg szemernyit sem kopott meg: pont olyan egyszerre füstös-ráspolyos, ugyanakkor behízelgően kedélyes, mint amilyennek megszerettük. Ráadásul CJ és Danny – mint ahogy régebben is – besegít a vokáltémáknál, így aztán a csapat védjegyét jelentő kórusok továbbra is totál magukkal ragadóak.

Anélkül, hogy végigmennénk minden dalon (egyszerűen nincs miért, a színvonal totál egyenletes), mindenképpen ki kell emelni a már említett, iszonyatosan eltalált gitártémákkal és jó súlyos szöveggel feldíszített Diagnosist, ami már csak a feledhetetlen refrén miatt is a lemez legerősebb pillanatait hozza el, az egyetlen CJ által szerzett témát, a megadallamos Little Flowert, de bivaly a boogie alapokon emelt My Kinda Movie is. A lemez végére aztán csak befut a bandára mindig is jellemző őrület és humor kettőse: a My Side Of The Bed a korong legkergébb pillanatait jelenti, az enyhén szólva is szexuálisan túlfűtött Pilo Erection pedig garantálja, hogy jó kedéllyel köszönjünk el a deviáns brigádtól. Vagyis sokkal inkább azt, hogy újra meg újra meghallgassuk ezt az egészet.

Ezekben a vészterhes időkben tényleg nagy szükségünk volt arra, hogy David Leslie Walls seggbe rúgjon minket. Márpedig ő pontosan céloz, és megfelelő erőt is visz a mozdulatba. Csak azért nem tíz pont a Renaissance Men, mert annyi a legendás debütalbumnak és talán még a P.H.U.Q.-nak járna, de az egyébként szintén remekbe szabott 2007-es, saját magukról elnevezett lemez mellé simán odatehető a képzeletbeli dobogó harmadik fokára.