Shock!

Aki kedveli a prog rockot/metalt, és valamennyire ismeri a Threshold munkásságát, az nyugodtan hátradőlhet, az új lemezzel sem okoz csalódást a zenekar. Persze vitatható, hogy mennyire tudnak megújulni lemezről-lemezre, sokan úgy gondolják, hogy belőtték magukat egyfajta soundra, zenei világra és onnan tapodtat se. Ami valamilyen szinten valóban igaz, az első hangok után 100 százalékos biztonsággal megmondható, hogy milyen zenekar cd-je szól.

Az új lemez pontosan ilyen, másodpercek alatt beazonosítható a Threshold. Annyiban mégis más egy picit a mostani lemez, hogy a korábbi anyagaik erényeit egyesítették, ha kell, kicsit súlyosabbra veszik a riffeket, ha kell a finomságokat domborítják ki, egyvalami viszont állandó: az azonnal fülbe tapadó vokáldús refrének. Itt is megoszlanak a vélemények, mármint arról, hogy némelyeknek pont az énekes, Andrew 'Mac' McDermott hangja nem túl csábító, így kihagyják életükből a csapatot. Mac hangja pedig elég egyedi, talán a hangszíne az, amivel többet kell barátkozni. A vokáljai, dallamai meg abszolút jellegzetesek.

Mint említettem, az új lemez vegyíti a keményebb riffeket és a finomságokat, mindezt persze nem dalonként, hanem egy-egy tételen belül is, mindjárt a második, bő hét perces nóta alapriffje az, amire az ember örömmel bólogat, középen pedig jön az elszállás, billentyűs, gitáros lágyulás, még Mac hangja is kap egy kevés effektet (a későbbiekben ez még előfordul, de nem vészesen sokszor és néha szinte alig észrevehetően). Minden dalban számíthatunk valami meglepetésre. A cd legmonumentálisabb nótája, a tíz perces The Art Of Reason, a szövegben és érezhető, hogy itt fokozottan szeretnének az érzelmeinkre hatni, egyébként a hossza ellenére nem annyira megtekert a dal, mint várná az ember. Az érzelemdús refrének azonban mindegyik számra jellemzőek, mondhatni védjegye a csapatnak. Biztos vagyok benne, hogy sokan ezért szeretik őket.

A lemez líraija, a Flags And Footprints nálam most nem működött annyira, ebből viszont hiányolom a plusz bombasztikus feelinget, ami igazán a magasba emelhetné a dalt. Szép meg minden, de valahogy nem az igazi. A következő, Static már jobban tetszik, egyszerű a riff, de hatásos, amit kitaláltak hozzá.

A záró dal, a The Destruction Of Words sokkal jobban hat a lélekre, minta az előzőekben említett lírai - na jó, ez is azért alapvetően lírikus helyenként - utána az embernek pici hiányérzete marad, de csak azért, mert rövidnek tűnt ez a szűk egy óra. Ami tulajdonképpen nem is baj, mármint, hogy csak egy órás a cd, nem húzták túl, teljesen dalközpontúak - már megint -, így inkább úgy zárnám, hogy pont jó ez így, ahogy van.