A norvég Thunderbolt is azon csapatok sorát gyarapítja, akik lassan már hazajárnak Magyarországra. Először – még 2006-ban – King Diamond csapata előtt melegítettek be nálunk, aztán tavaly Tim „Ripper" Owens szólóbandájának nyitottak, idén pedig a csillebérci Metalfesten léptek fel. Külön pech, hogy ilyen-olyan okok miatt jómagam egyik koncertjüket sem csíphettem el; sebaj, ha marad ez a tendencia, akkor egy-két éven belül úgyis lesz még alkalmam pótolni a mulasztást.
A skandináv heavy-power brigádnak a Dung Idols különben már a harmadik albuma, és egyben ezzel debütálnak a Rock It Up Records színeiben. (A két előzmény - a 2002-es Demons And Diamonds és a 2006-os Love & Destruction – még a Massacre égisze alatt jött ki.) A korábbi munkákkal szemben ezúttal végre a lemezborító is jól sikerült, az alapvetően klasszikus heavy metal alapú muzsika irányvonala pedig maradt az eddig megszokott mederben. Fő hatásként a Maiden, a Dio, a Priest, illetve a korai Lethal és Queensryche jelölhető meg nagyjából, nyakon öntve mindezt egy kis markáns US power szósszal, különös tekintettel a Vicious Rumors keményebb kötésű dolgaira. A csapat fő fegyvere mindenképpen Tony „Thunder" Johannessen énekes és az ő erőteljes, Dickinson-Tate-Mallicoat sulis hangja, ami a rekesztősebb részeknél olyasfajta karcosabb irányba is elmerészkedik, mint amit az ex-Vicious Rumors vokalista Morgan Thorntól hallhattunk a Sadistic Symphony albumon.
A producer Andy LaRoque által kellőképpen nyersre, gitárközpontúra vett hangzás kissé ugyan horzsolóbbá tette a végeredményt, mint ahogy az első két korong szólt, de a zenei irányvonal tulajdonképpen nem tér el markánsan a korábbiaktól. Felesleges cicomáktól mentes, pőre fémzene ez, sok feelinges gitárszólóval, jóféle – bár helyenként innen-onnan ismerős – riffekkel (tényleg jól nyomják a srácok, emlékezzünk meg róluk név szerint is: Geir Marius Halleland és Per Erik Holt a két tettes), lüktető alapozással és markáns, hasító énekkel. Jó néhány meghallgatás után nálam a kicsit „utaztatós" hangulatú Land Of The Living és refrénjével nagyot taroló The Moderators a két kedvenc, de igazából az egész album egyenletesen korrekt színvonalat hoz.
Nagy újítások, megfejtések – ahogy az előbbiekből ez sejthető – persze nincsenek, ez itt „nem arról szól", ahogy mondani szokás, de aki vevő a nyolcvanas évek klasszikus metaljára, annak is a nyersebb, power metalba hajló irányvonalára (vagy mondjuk a Tad Morose és a Morgana Lefay zenéire), az nagyot itt sem fog csalódni, az biztos. Kicsit több kerekebbre vett, megjegyezhetőbb énektéma azért elférne, legközelebb erre nagyobb hangsúlyt kéne majd fektetni, de összességében nem rossz album ez. Leginkább korrekt, szívből és érzésből jövő stílusgyakorlatnak mondanám, amiben bár az a fajta isteni szikra nincs meg, mint mondjuk az új Vicious Rumors-ban, de amit ennek ellenére mégis tök jól esik időnként meghallgatni.
