A finn Thunderstone-t még az első lemezük megjelenése utáni, a Stratovariusszal és a Symphony X-szel közös turnén ismertem meg, és a reményteljes élő produkció hatására be is gyűjtöttem debütalbumukat. Az egyszerűen csak Thunderstone-ra keresztelt anyag nem fogott meg igazán, a kettes, The Burning című korong viszont már nagyot robbantott a lejátszómban, és azóta is nagy kedvencem.
Annak ellenére, hogy bőven stratós volt még, már kezdtek előtünedezni rajta a kissé sötétebb saját ízek, hangulatok, a két hangzás vegyítése pedig mesterien sikerült. A két évvel ezelőtti Tools of Destruction kicsit elment mellettem, a friss Evolution 4.0 viszont ismét betalált. Stratonak már nyoma sincs, a szélvész speed tempók helyét átvették a málházós, súlyos, sötét középtempók és a Masterplan ízek. Apropó Masterplan! Sokan és sok helyen emlegetik a túlzott hasonlóságot a két csapat között, én viszont mégsem vádolnám plagizálással a Thunderstone-t. Igaz, hogy Grapowék tagadhatatlanul hatottak a finnekre, azonban a két zenekar mégis markánsan különbözik egymástól, Pasi Rantanenék zenéje ugyanis sokkal metalosabb, hogy mást ne is említsek, ilyen billentyűvirgákat például sosem fogsz Masterplan korongon hallani.
A rövid intro után besújtó Forevermore rögtön eklatáns példája mindennek; egy remek gitár kontra billentyű virgapárbajjal operál, meg megamelodikus refrénnel. A kettes Roots of Anger egy jó kis szaggatott téma, némi belassulással, az azt követő 10.000.Ways pedig egy igazi gyors nóta, remek refrénnel, kis progos kavarással és egy eléggé megtördelt, duplázós dobtémával. Az egyik kedvencem, csakúgy, mint ahogy a Holding on to My Pain is az. Ez a dal sejtelmes introval indul, amit málházós középtempó követ, a háttérben azonban megmarad a feszültséget növelő téma, amit csak kiemel a vonós aláfestés. Ráadásul akkora HR ének-kiállás van benne, hogy ihaj. Annak ellenére is a lemez egyik csúcspontja, hogy mindközül talán ez hasonlítható leginkább a Masterplanhoz. A lemez legvadócabb témája a Swirled, ami egy már-már thrashként induló, alapvetően elég egyszerűcske, de hatásos dal. A Down with Me kifejezetten érdekes próbálkozás, szomorkás indítása ugyanis leginkább az Amorphishoz köthető hangulatilag. A végére azért persze begyorsul ez is, de így is eléggé meglepő Pasiéktól.
A Face in the Mirror középtempója elég tipikus, de jópofa benne a szinti, ami meg is menti a dalt, ezt leszámítva ugyanis kissé unalmas. A Solid Ground aztán megint eléggé Masterplan, a soron következő The Source meg igazi koncertfavorit lesz, duplázós témájával, illetve együtténeklős refrénjével, nem mellesleg pedig Kari ebben is király dolgokat hoz a billentyűkön. A lemezt tökéletesen zárja a Great Man Down, mely egy fasza kis sikálós gitártéma meg horrorfilm-szerű szintizés után egy igazi, heroikus refrént hoz.
A Thunderstone szerény véleményem szerint ezzel a lemezzel érett be igazán, és a másodvonalból előrelépve, remélhetőleg hamarosan elfoglalja méltó helyét az európai heavy metal színtéren. Sokkal jobban megérdemelnék, mint a mostanában jobbára kínos produkciókkal előrukkoló Startovarius vagy Rhapsody of Fire.
