Shock!

A tankönyv szerint értelmezett progresszív metal általam is vitatott, de mindenképpen bizonytalan rendszerességgel fordul elő média-kompatibilis eszközeimen: konzekvensen csupán néhány kiválasztott kedvencnek adva esélyt. Stíluskonform favoritjaim közé meglepő természetességgel írta be magát a brit To-Mera, amint kókadó fejem a második albumukra egy hangos roppanással felkaptam. Ahogy a műfajjal kapcsolatos válogatási elvemet, úgy a szigetországi bandához való vonzódásomat sem tudom/akarom részleteiben körbejárni – azt a keveset élvezem, mely számomra értéket hordoz, miközben igyekszem a hangjegytengerben óvatos lábbal gázolni. A zenekarnak mindenesetre meghatározó hazai kötődése is van Kiss Julie révén, aki úgy egy évtizede a veszprémi Without Face tagjaként kezdte meg a hódításokat London környékén. Ez azonban – tetszik vagy sem – mára csupán mellékkörülmény, mely arra talán még jó, hogy a magyar lelkünket ápolgassa.

Folytatva a kliséhalmozást: aki megismerkedett a négy éve kiadott Delusions albummal, netán a rákövetkező évben, meglepő gyorsasággal kipakolt Earthbound EP-vel is, azt a fent említett nyaktörő meglepetések már elkerülik az Exile tanulmányozásakor. A motort beindító, Candlelight-főnök Lee Barrett ugyan nincs már itt, utódja, Mark Harrington jelenléte azonban máris markánsabb, mint amit hangszeresként Lee valaha is a csapatnak ad(hat)ott. Nem is árt minden lehetséges alkalommal tudatosítani a zeneszeretőkben, micsoda csodálatos hangszer is a basszusgitár! Szóval a fedélzeten van ma is szinte mindenki a legutóbbi albumot rögzítő felállásból, köztük Brett Caldas-Lima producer/hangmérnök, aki a To-Mera csodásan áramvonalas megszólalásáért egyszemélyben felelős. Azért a hangzásért, mely belesimogatja az Exile monumentális terjedelmét a fülünkbe, de az én szélsőségekhez szokott fülemet mégis kimondottan bántja. Sebaj, mert bizony lelke van ennek a zenének, és a lélekkel illik kesztyűs kézzel bánni.

A friss produkció legnagyobb értéke a zenekar szempontjából, hogy a dalkovács Thomas MacLean gitáros mellé a frontra érkezett Richard „Hen” Henshall is (ők ketten a kicsit másként prog Hakenben is együtt húzzák), néhány plusz dimenzióval gazdagítva a képet. Alsóneműt barnító gitár/billentyű párbajokról itt különösebben nincs szó (ezt megköszönöm), ellenben egyértelműen kihallható, hogy (jól) érzik egymást, és ez még a laikusnak is csak üdvös lehet. Julie remekül teljesít (ahogy lemezen általában, élőben pedig általában nem), a jazz/soul iskola hatása szépen beépült a torkába, miközben továbbra is teljesen önmaga maradt, hódítóan hozza saját karakterét. Ahogy a zene, úgy az ének sem jár be különösebb szélsőségeket (a vendéghörgő Stephan Forté szerepeltetése ellenére sem), ezért is kellemes például, ahogy az izmosan dohogó bőgő ellenpontozza a női ének édes-savanyú báját. Ha lehet a nosztalgia üdítő tünet, nos, nekem éppen ilyen érzésem van az Exile-t fülelve, a bevetett hangszeres megoldások mellékhatásaként. Nomen est omen, akár az ősi Egyiptomot is vizionálhatjuk, ha éppen nincs jobb dolgunk, és kellően tudatmódosultunk.

A gótikus közhelyeket elhagyva, Julie előszeretettel fogalmaz meg velős gondolatokat a személyiség megnyomorodásáról és kiteljesedéséről – ezúttal egy kerek koncepcióval szőve át az albumot. Ebben bátran lehet merítkezni, mert bár Nietzsche óta sok újat nem hallottunk ebben a témában, néhány új megközelítés mindig érdekes lehet. Az énekesnőnek tulajdonítható ezúttal a borítókép is, ami egy szimpla giccs, ám legalább nem az Eliran Kantor-féle ősborzalom legutóbbról. Úgy a jazzes fúzió, miként a keleti ihletettségű hangminták által indukált többlettartalom kérdőjeles, itt komolyzenei érzékenységű komponálás folyik, szabályos fémzenei eszközökkel. Kétlem, hogy jelen felállásában, jelen eszközeivel a To-Mera lehet-e ennél valaha is jobb, kerekebb, szabatosabb. Mindezt tiszta forrásból, asztalborogatás nélkül.