Shock!

Annak ellenére, hogy hosszú ideje kábé semmi érdemlegeset nem csinált, Tony Martin nevére csak odafigyel az ember, ha történik valami. A Black Sabbath miatt lett az, aki, első szólólemeze az akkori időkben inkább csak próbálkozás volt az önálló lábra álláshoz, amit az újabb Sabbath-kanyar '94-ben parkolópályára is tett. A 2005-ös Screammel metálosabb irányt vett (azon a turnén még Budapesten is láthattuk az A38-on), az ilyen-olyan oldalági projektek meg vendégszereplések azonban újfent megültették a saját karriert. Így visszatekintve utóbbi esetében, bár nem volt rossz, leginkább mégis egy erős dalszerző hiányzott mellőle/mögüle leginkább, a köztes években kicsöpögött ilyen-olyan kollaborációs munkák is ezt erősítették. A Giuntini Project, vagy a Dario Mollóval közösen elkövetett albumok egyenként is erősebbek voltak.

Aztán valahogy elültek a dolgok Tony körül, háttérbe vonult, és jórészt csak a Facebook előretörésével került nálam is újra fókuszba, ahol előszeretettel posztolt többek közt jópofa régi sztorikat, fotókat a Sabbath-korszakból (is), rendre el-elejtve egy-egy félre nem érthető célzást, főként, miután az ozzys búcsúkoncert is lecsengett, miszerint nagyon szívesen benne lenne bármilyen közös dologban Iommi mesterrel. A viszonyuk rendezett (friss közös kép is volt egy-két éve), ám ez végül soha nem valósult meg, és ahogy most áll, nem is nagyon fog már. (Jó hír viszont, hogy ha igaz, még idén egy box verzióban végre méltó újrakiadást kapnak a Martin korszakos Sabbath-albumok.) Mindezt leszámítva zenei fronton lényegében nyugdíjazta magát, így már az is komoly meglepetés volt, amikor 2014-ben egy no name cseh zenekar meghívására felbukkant vendégként a vizovicei Masters Of Rock fesztiválon két klasszikus Sabbath-nóta erejéig. Akkorra joviális öregúrrá korosodott, és barátságos figurának tűnt, azonban ránézésre inkább illett volna az ős-Deep Purple táborába. Hangja viszont szemernyit sem kopott. Ennyit az előélet feltérképezéséről, az már csak az én magán megérzésem, hogy jelen szólóalbum elkészítése akkor kaphatott végleges lökést, amikor biztosan letisztult, hogy Iommi inkább csak szórakozásból, a fióknak írogatja a riffeket, Martin pedig maximum saját lábon indulhat el előre.

A Thorns tehát a harmadik szólóalbum, amit nyilván Tony jellegzetes, ennyi év után is kapásból azonosítható orgánuma köré húztak fel, ugyanakkor ezúttal a hangszeres szekcióval is igyekeztek valóban stabil hátteret biztosítani. Basszusgitárosi poszton Magnus Rosén bukkan fel, akire leginkább a Hammerfallból emlékezhetünk, valamint Greg Smith, aki Alice Cooper mellett, de a Rainbow-ban és a Blue Öyster Cultban is zenélt, a dobos pedig Danny Needham, aki több mint tizenkét éve a Venomban csapkodja a pőre ősmetált, és itt jóval többet mutat magából, mint amit anyazenekara alapján várhatnánk. Az egyetlen nem neves tényező Scott McClellan gitáros, az ő játékával sincs gond, csak a pedigréje nem ilyen látványos. Félig-meddig „szupergroup" ez, a produkciós munkával nincs is gond.

Egy ilyen anyagot ösztönösen két irányba tuti hasonlítani kezd az ember: egyfelől a Sabbath Martinnal asztalra tett alapműveihez, másfelől a saját szólóalbumaihoz. Előbbi kapcsán könnyen kihallható: ha nem is volt cél, hogy reprodukálják a Headless Cross vagy a Tyr himnikus, epikus világát, azért amennyire lehetséges, igyekeztek közel férkőzni az egykori mágiához. De nem görcsösen, nem próbálták minden ötletüket a cél érdekében úgy kibélelni, hogy kiszolgálják ezt az igényünket (ez Iommi nélkül amúgy is aligha lett volna kivitelezhető). A másik vonal az eddigi szólólemezekhez való mérés, nem is annyira nívó tekintetében (illetve nem csak), inkább stílusban, irányvonalban. '92-ben a Back Where I Belong inkább egy finomabb AOR / hard rock anyag volt, a Scream 2005-ben már egy súlyosabb, metálosabb megközelítéssel bírt, ami hordozta is a védjegyeket, csak az igazán markáns nótákkal állt picit hadilábon.

A Thorns utóbbi vonalán lép tovább, azzal együtt, hogy itt valóban akad egy-egy olyan nagyívűbb tétel, ami kellemes hangulati visszacsatolást hozhat. Olcsójánosként hozzám is ezek férkőztek könnyebben közel, a kórusokban is gazdag Book Of Shadows például, ami azt a fajta sötét atmoszférát talán legjobban közelíti meg, és ezen túl arra is a legmarkánsabb példa, hogy milyen elképesztő módon nem kopott meg Martin hangja. Vagy a sejtelmesen induló, lassan kibontakozó Nowhere To Fly, ami szintén nehezen tagadható módon ül fel a nosztalgiavonalra. Aztán itt vannak az olyan direktebb, riffközpontúbb dalok, mint például a Black Widow Angel, amelyek mintha ezek modernizált megközelítésű leképezései volnának (azzal a tappingelős basszusfutammal elsőre nem is tudtam mit kezdeni). Ez az a tónus, amely leginkább a Scream korszakát menti át mai köntösbe, modernebb hangszerelésbe bújtatva. Ezekhez képest a két akusztikus hangszerelésű, könnyedebb dal, a Crying Wolf és a This Is Your Damnation nem is különbözhetne jobban. Különösen utóbbi, aminek tábortüzes hangulatú lazulása konkrét töltelék, ki is lóg, meg eleve olyan, mintha tévedésből a dal egy maxi B-oldalra szánt alternatív verzióját rakták volna a masterre, mielőtt a lemez gyártásba ment. Főleg úgy, hogy utána a záró Thorns lomhább, lassabb riffjeivel újra a Sabbath-múlt mélységeiből merít.

Ezek összessége adja ki végül a Thorns egészét, ám erényei elismerése mellett, ha pozitív irányba is billen a mérleg nyelve, valahol mégis hasonló ítéletet kell kirójak, mint legutóbb: kellemes anyag, óriási énekhang, de a magukat eladó témák, a megjegyezhető, visszakívánkozó dallamtapadás ezúttal is hiányzik. Mindezzel együtt öröm, hogy Martin újra aktívabb, bízom benne, hogy ez a közeljövőben is így marad.